Dohány utca 16.

Az eredeti épület már nem áll. A Schiller-ház egyemeletes volt, az első emeleten bérelt Jókai a Petőfi-házaspárral közösen háromszobás lakást. A házakat ekkoriban a tulajdonosukról nevezték el, innen a Schiller-ház megnevezés. Jókai 1847. novemberétől 1848. pünkösdjéig lakik itt. Édesanyjának (Jókay Józsefné Pulay Máriának) 1847. november 17-én, levélben számolt be a Petőfiékkel közös lakásról, és meg is írja új címét.

A Dohány utcai zsinagóga ekkoriban még nem épült meg, azt majd csak 1859-ben adják át. Azt utca fontos közlekedési útvonal, a vele párhuzamos Hatvani utca (mai Rákóczi út) mentesítő útvonala. A Tabakgasse nevét az utca egyik nevezetes lakójáról, egy dohánykészítő-mesterről kapta (1802-től épül ki az utca első szakasza, ekkortól Tabakmachergasse, 1817-től Tabakgasse, 1850-től Dohány utca).

Viszonya Petőfivel: Az irodalmi legendárium úgy tartja, hogy Pápáról datálódik a magyar irodalom talán legismertebb férfibarátsága. Jókai Az én kortársaim című írásában azonban arról számol be, hogy a Petőfivel való első találkozások nem tettek rá jó benyomást. A legutolsó padban meghúzódó, tanáraira "élceket csináló" Petőfi főként azzal vívta ki az akkor még a férfivá érés előtt álló, ártatlan kamasz Jókai ellenszenvét, hogy Vörösmarty Szózatát "nem úgy szavalta el, ahogy tudta volna, hanem úgy, mint Tallérossy Zebulon: Árva megyei kiejtéssel." A barátság később, Kecskeméten szövődik. Petőfi vándorszínészként érkezik Kecskemétre, ahol Jókai jogi tanulmányait végzi. A jómódú Jókai tapintatosan segít a pénztelen Petőfinek: Zsidó fiú című drámáját Petőfivel másoltatja le kellő honorárium fejében. A Nemzeti Színház pályázatának kiírása szerint ugyanis idegen kéz írásával lehetett csak pályaművet benyújtani, hogy a kézírás alapján ne lehessen azonosítani a pályázókat. (A bíráló bizottság dicséretben részesítette, sőt, mint utóbb kiderült, Vörösmarty és Bajza a száz arannyal járó pályadíjat is Jókai drámájának ítélte volna.) Az eredeti kézirat elveszett, viszont érdekes adalék, hogy 1893 áprilisában Borovszky Samu, az Akadémia irattárosa megtalálta a Petőfi kézírását őrző beküldött másolatot, amelyet Toldy Ferenc 1843. március 8-án saját kezűleg "érkeztetett". Barátságuk a sorsfordító márciusi napok egyik következményeként drámai és jóvátehetetlen szakítással végződik: Petőfi ellenzi Jókai Laborfalvival való kapcsolatát. A fiatal író házassági terveiről a nála kilenc esztendővel idősebb Laborfalvi Rózával értesíti Jókai édesanyját és nővérét, Jókay Esztert.

Források

Jókai - özv. Jókay Józsefnének, Pest, 1847. november 17.

Kedves anyám.

Bocsánat érte: hogy ennyi ideig hallgattam. Sok a dolgom és semmi féle segédem sincsen jelenleg. Testi bajom hála Istennek nincsen. Együtt lakom Petőfiékkel dohányutczában 373 szám alatt első emeletben. Szép szállásom van. Itthon szeretnék ezentul szállásomon ebédelni s igen kérem e végett kedves anyámat sziveskedjék nekem egy ezüst evőeszközt, (kanalat, kést és villát) megrendelni Üveges uramnál, boldogabb időkben itt csináltatnám, de ez évben kissé megkell szorítnom kiadásaimat. Most a regényemen (Szomoru idők) dolgozom. Ez évben sajtó alá kell mennie, lesz 4 kötet. Esztiéket tisztelem, a napokban hosszú, hosszú levelet fogok nekiek írni, bátyámat és többi rokonaimat üdvözlöm, ölelem, kedves anyám kezeit csókolom

kedves anyámnak tisztelve szerető fia

J Móricz m. k.

Bocsánat a szétszórt írásért, de minden perczben félbe szakítanak alkalmatlan ügyesbajos népeim. Köszönöm a küldött befőtteket, egyikben sok üvegforgács volt elkeverve, hanem azért jó volt. Tisztelik Petőfiék is kedves anyámat. Majd máskor többet és szebben.

J.M.

*

Akkor egy szállást tartottunk Petőfivel. Nem küzdöttünk már szegénységgel: nekem lapom volt, s ő eddigi összes verseit eladta Emich Gusztávnak kétezer forintért. Tarthattunk már háromszobás szállást. De hogy minek volt nekünk kettőnknek három szoba? azt majd később mondom el.

[...]

Petőfi többször tett körutat az országban, s amerre járt, mindenütt örömmel fogadták, s ahol lángoló verseit szavalta, ott mindenütt tüzet-lángot hagyott maga után.

Egyszer aztán a tűzzel játszásnak az lett a vége, hogy megházasodott, s hazahozta Szendrey Júliát. Ezért volt a háromszobás szállás. Egy volt az enyim, egy Petőfiéké, előszobát és ebédlőt közösen használtuk; együtt ebédeltünk, de vendéglőből hozattuk az ételt: Júlia nem táplált gazdasszonyi hajlamokat.

Ez időtől fogva az Életképek munkatársai is megszaporodtak eggyel. Petőfi Júlia is írt bele: nőkről a nőknek. Szabad, merész gondolatjárása volt, egészen összeegyező férjeével: néha excentrikus, de mindig szellemdús.

Én megvallom, hogy nem találtam olyan szépnek, mint aminőnek Sándor versei megörökíték: alacsony termete volt, egészséges arcszíne, de férfias metszésű szája; mindegyik szeme szép volt külön, de a kettő közt nem volt összhangzás; amellett rövidre nyírott hajat viselt; s éppen úgy tudott ember nem viselte divatokat kitalálni, mint Sándor. Egyszer főkötő helyett egy nemzetiszínű, csiga alakú frígiai sipkát csinált magának, abban ment színházba; Sándor el volt ragadtatva tőle; nekem pedig torkomon akadt a szó, mikor azt kérdezte tőlem a főkötőről: hát hogy tetszik?

Jókai Mór: Az én kortársaim, 1872.

*

De kellett is a fokozottabb honorárium a konyhára, mert Petőfi ősszel megházasodott s a Dohány utca 373. szám alá, akkoriban a Schiller-házba hozta a »feleségek feleségét«. E ház első emeletén vettek ki lakást közösen Jókaival, ki ide költözött Szigligetiéktől. A lakás három szobából állott, ebből kettőt Petőfiék használtak, Jókai pedig a konyhán túli szobában lakott. Az ebédet az Újvilág utcai Arany Sasból hozatták, mert Petőfiné nem akart gazdasszonykodni. Bort nem ivott se Petőfi, se Jókai még akkor, ezenkívül utóbbi nem is pipázott. Este rendesen otthon szoktak lenni; együtt teáztak és beszélgettek, vagy felolvasták egymásnak, amit napközben írtak.

Megelégedettek voltak. Anyagi gond nem vont homlokukra felhőt. Petőfi csak nemrég kétezer pengőt kapott Emichtől a verseiért, Jókainak pedig az Életképek valóságosan öntötte a pénzt. Ábrándoztak, terveztek, tele voltak témákkal és volt otthon mindjárt egy kritikusuk is, a kis menyecske, aki felszolgálta nekik a párolgó teát és hozzászólt a terveikhez. Ő volt a harmadik pajtás, ide illő, szabad, merész, gondolatjárásra férjével egyforma, néha excentrikus, de mindig szellemes. »Nem oly szép - írja Jókai -, aminőnek Sándor versei megörökíték: alacsony termete volt, egészséges arcszíne, de férfias metszésű szája; mindegyik szeme szép volt külön, de a kettő közt nem volt összhangzás, - amellett rövidre nyírott hajat viselt s éppen úgy tudott ember nem viselte divatokat kitalálni, mint Sándor.«

Minden dolgukba be volt avatva, részt vett a lap szerkesztésében is, mert együtt hárman tervelték ki, míg a szél a kéményben vígan dudorászott s a tűz pattogott, pörölt a belül nyíló kályhában, hogy milyen eszméket vessenek fel az Életképekben, s milyen cikkeket hozzanak.

... Kedves, feledhetetlen tél volt ez, melynek egy még feledhetetlenebb Március vetett véget!

Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora (9. fejezet: Egy kis hullámzás)

*

De e harminchárom kávéházból bizonyosan a Pilvax törzsvendégei érnek a legtöbbet. E fiatalság szívében hordja az országot. E szerény asztalnál észrevétlenül készül a jövő, míg a szép tornyos városházban alszanak a tunya patríciusok. E szerény asztalnál készül az a nagy szépséges város, melyet a mai Budapest nyújt, de előbb még az országnak kell szabadnak lennie. E fiatal írók és politikusok vitáiban, gondolataiban, irányeszméiben vannak a kövek, amelyekből mindez varázserővel felépül egy hajnalon. Ide ragasztja a Petőfi barátsága a fiatal Jókait, ki napról-napra több-több ilyen bohémmel ösmerkedik meg. Mert nemcsak az írók és a politizáló hírlapírók mutatkoznak itt. Jönnek ezeknek szatelleszeik, bámulóik, ismerőseik, barátjaik, a muslincák a gyertyalángok körül, kik átmelegednek a tűzhelynél, mint a téglák és e kölcsön vett meleget megtartván magukban, vele gyakran jelentékenyebb szerephez jutnak, mint magok az égő zsarátnokok, melyek nemcsak melegítenek, de égetnek és gyújtanak is.

Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora (7. fejezet: A Pilvax-asztal)

*

Petőfi Sándor (?) - Jókainak, 1847. december 12.

Uram, uram, Jókay szerecsen uram.

Ön szép szőke és deli ifju, kedves, kellemes és szeretetre méltó − ön geniális iró, ön uj iskolát alapitott − ön az Életképeknek uj aerát adott ön hazánk legjelesb iroit − mint Pálfit, Trucckát, Bus Aurelt és Szatmáry Pált magához lekötelezte − ön becsületes komáromi ember, ön látta azon hidat is melly István herczeg átmenetelekor leszakadt, önnek megvannak a mult évekre szóló s hazai érdekkel megrakott kalendáriumok − ön szeret és viszon szerettetik− ön néha vendégeit el is kergeti, önnek hangja szép, vetélkedik az Albonieval, az attillaja gombjai páronként nyolczvan tonna ezüstöt nyomnak - önnek köpönyege hasonlit a sir Patrikéhoz ön minden héten tiszta fatermördert[1] köt, önnek öreg inasa - igen gentleman ifju - ön tiszta ártatlan szivü jó kellemes csokolni való imádandó - ön Sükeivel pertu van -ön apotheosist és panegyris irt Károlyra a pilvaxi kelnerre.

De mik ezek önnek nagy lelküségéhez képest!!!!!!!!!!!!?

Im a leg szebb alakalom ezen erények legszebbikét gyakorolni.

Rögtön küldj nekem két pengőt, legalább különben...meg keserülöd - elhagylak elpártolok tőled s Életkepeiddel magadra maradsz, holmi Petőfikkel Tompákkal Vörösmartikkal - tehát ha engem s barátaimat Nempe: Truckát Csóltényit, Kramarcsikot, Zolkyt, Pestalozzit, Miltont, Klopstockot megakarod teljesics kivanataim minimumat...senkit különben nagy lelküségben korlatolni nem akarván, ha per hasard gut beim Cassa lennél -

Költ Pesten, Decenber 12 az urnak születése után 1847 évb.

Domsödi Goliath Péter

*

Meg kell ezúttal jegyeznem, miszerint általában mindazok, akik Petőfit valami műveletlen naturalistának tartották, mint ő saját maga, midőn azt írja: "a természetnek tövises vadvirága vagyok én!" nagyon csalatkoznak. - Petőfi nagyon sok önszerezte tudományos műveltséggel bírt, az angol, francia, német és latin irodalom remekeit nagyobbrészt eredetiben olvasá, a külföld hírhedett műbíráit igen jól ismerte, franciául, angolul, németül tökéletesen beszélt, utóbbi években a spanyolt is elsajátítá; csakhogy ő mindezekkel nem szokott dicsekedni, sőt szerette magát tudatlan embernek mutatni. Könyvtára egy volt a legszebbek közül, melyben Byron, Shakespeare, Béranger, Hugo, Heine, Lamartine, Schiller (Goethét nem állhatta), Shelley pazar kötéseik által kitűntek. Egy szálláson lakván, gyakran unott könyveinket egymás könyvtárába csempésztük, s mulatságos lehetett egy harmadikra nézve elhallgatni, hogy tagadta el mindenikünk a subintroduktákat; kié ez a könyv? az enyim nem - az enyim sem − hogy jött hát ide? én nem tudom, én sem tudom. (Így jutottam többek között Hahn-Hahn Ida műveihez, miket Petőfi csempészett hozzám, orozva és titokban, s miket kétszer loptam neki vissza, harmadszor rajtam maradtak.)

[...]

Egy estve érzékeny jelenetünk volt Petőfivel. Az összezördülés okaira már nem emlékszem, csak a kibékülés jut eszembe. Valami apróság lehetett az egész, amin vitatkoztunk; hanem a vita mindig érzékenyebbé kezdett válni. Ő heves volt, én keserű, közel voltunk hozzá, hogy egymást megrikassuk.

E vita alatt Petőfi folyvást nyargalt alá s fel a szobában, s egy hosszú szárú pipából a legkegyetlenebb perzsa dohányt szívta, melynek kiégett hamuját koronként kiverte valami arra való edénybe, hogy a padlóba ne tapodja.

Egyszerre a legingerültebb stádiumában a szóváltásnak kénytelen voltam felszólalni:

- Nem gondolnám, hogy a kalapomat rakod tele dohányhamuval?

Oda tekinténk. Csakugyan a kalapomat rakta tele hamuval. A nagy dühösködésben nem tudom minek nézhette?

Mind a ketten elkezdtünk visszatartóztathatatlanul kacagni, s mire magunkhoz tértünk a nevetésből, nem tudtuk, hogy hol hagytuk el a vitát?

Aztán nem is kezdtük újra.

Pedig egy pillanat előtt azon a ponton álltunk, hogy örökre elváljunk egymástól; ami csak évek múlva következett be aztán, és az is csak ügyetlenség volt.

Jókai Mór: Egy magyar költő életéből, 1855.

*

...Jókainak az az ötlete támadt, hogy fölszalad a színpadra és onnan szól a néphez. Úgy amint volt, rohant fel karbonari köpönyegében s erősen behorpadt cilinder kalapja mellett egy óriási veres tollal, de egyszerre meghökkent, a lába legyökerezett. Egy tünemény állt előtte. A forradalmár előtt egy királyné. Gertrudis. A legszebb Gertrudis Magyarországon. Laborfalvi Róza levett a saját kebléről egy nemzeti színű kokárdát és a Jókai szíve fölé tűzte, aztán a szeme közé nézett mélán, édesen, rejtelmesen. És Jókai e pillanatban érezte bizsergő ereiben, hogy ez a nézés az ő jutalma a végzettől a mai napért, és hogy ez a jutalom egy egész életre szól.

Hogy mondott-e Laborfalvi Róza e kokárda kitűzésekor valamit, sohase emlékezett rá többet. Hogy ő mit mondott a közönségnek a proszcéniumból, arra még kevésbé emlékezett. Minden összefolyt előtte, mint egy álom.

Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora (10. fejezet: A nagy nap)

*

Egy apró összezördülés miatt Jókai már pünkösdkor otthagyta a Dohány utcai lakást, hol annyi kedves estét töltöttek együtt. Az eset elég mulatságos, de egy kicsit gyerekes. Az olasz katonák pünkösd hétfőjén este fellázadtak a Károly-kaszárnyában. Nagy mozgalom volt az utcákon. Jókai hazajött a nemzetőri kardjáért. Petőfi, aki már ágyban feküdt, kikiáltott neki, kérdezte, mi történt. Petőfiné azonban kisietett a konyhába s kérte Jókait, hogy férjét ne vigye magával, mire Jókai szó nélkül távozott s magával vitte a ház egyetlen kapukulcsát, kívülről zárva be a kapuajtót. Petőfi sejtett valamit, még az ablakból is kiáltozott utána, de Jókai úgy tett, mintha nem hallaná. Képzelhetni haragját, midőn az utcákon lótó-futó tömegektől értesült a történtekről, de a házból ki nem mehetett. Dühöngött, tombolt, mint egy kalitkába zárt oroszlán s másnap a kis tréfát, mely különben lovagi szolgálat is volt »Juliskának«, oly mértéken felüli ingerültséggel tette szóvá, hogy Jókai sértődve rögtön áthurcolkodott onnan a Hatvani utcának abba a házába, ahol Laborfalvi Róza lakott a Nemzeti Kaszinó tőszomszédságában.

Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora (11. fejezet: A férfi sorsa a nő)

*

Szigligetiékhez látogatók is jártak, színészek, színésznők, tarka-barka alakok, többnyire fonák emberek, excentrikusan öltözve. Különösen egy királynői termetű és megjelenésű feltűnően szép nő költötte fel a komáromi betegápolónők érdeklődését, kik akarva, nem akarva látták az ablakon át, kik jönnek-mennek Szigligetiéknél. Eleinte a rettegés napjaiban ha nem is, de a későbbi napokban, mikor a beteg túl volt a veszélyen és nagyokat aludott egy huzamban, a téma-szegény négy fal közt, kivált ha Petőfi sem volt ott, sok egyéb közt ezek a látogatók is rendre szőnyegre kerültek a beszédes Eszter és puritán erkölcsű anyja közt, ki iszonyodott az ilyfajta emberektől s ugyancsak nem kímélte nyelvét a lepocskondiázásukban. De a legnagyobb figyelem a »szépség« felé fordult. Eszter azt állította, hogy még oly igézőn imponálót sohase látott, túltesz ez Weinmüller Franciskán is és mintha hasonlítana egy kicsit a szegény megboldogult Asztalos Etelkához. Jókayné ellenben valami ellenszenveset vett észre a tekintetében. Ilyen vitatkozás révén, miután látták vagy kétszer-háromszor elmenni a folyosón az ablak alatt, felébredt a kíváncsiságuk s megkérdezték Szigligetinétől kilétét.

- Laborfalvi Róza.

Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora (7. fejezet: A Pilvax-asztal)

[1] körgallér

Képek