Rákóczi út

Az épület már nem áll, 1893-ban Schmal Henrik tervei alapján kezdték el építeni a mai Uránia reneszánsz és mór elemeket ötvöző épületét, amely 1899-től működött "Uránia Tudományos Filmszínházként", eredetileg a Caprice, majd az Allambra orfeumnak adott helyet.

A Nemzeti (akkor: Népszínház) 1875-ben épült fel.

Blaha Lujza is ebben a házban lakott, a 14 szobás lakásba a Külső Stáció utcai (ma: Baross utca) "sárga ház" kisajátítása után költözik a művészpár. (A "sárga ház"-ban 1868-tól 1882-ig, csaknem másfél évtizeden át laktak.) III. Róza Münchenbe utazik festészetet tanulni, a Kerepesi úti lakás így túl nagynak bizonyul, ezért költöznek át 1884-ben a Sándor utcába.

Hatvani Lajos - tévesen, ide, a Hatvani utcai lakáshoz köti a Cigánybáró bemutatója körüli bonyodalmakat. A Keringőkirály (Johann Strauss, der Sohn) első önállóan komponált, és egyúttal legjobbnak tartott operettjét azonban csak 1885. október 24-én mutatták be a Theater an der Wien-ben. Jókai Mór Szaffi című novellájából Ignaz Schnitzer írta meg a német nyelvű librettót. Jókai és Strauss találkozásairól számos legenda kering, az egyik legnevezetesebb, amelyet egy újságcikk örökített meg (Neues Pester Journal, 1894), tíz év távlatából: ezek szerint a Toborzó slágerré vált dallamát, az alapjául szolgáló cigány siratót Jókai fütyülte el Johann Straussnak, és hasonló legenda él Szaffi híres belépőjével, a Cigánydallal kapcsolatban. Kétségtelen, hogy Jókai sokkal aktívabban vett részt az operett megalkotásában, mint azt korábban hittük. Ignaz Schnitzernek írott egyik levele arra utal, hogy a novellát Jókai maga dramatizálta. Ignaz Schnitzer ennek a dramatizált változatnak az alapján írta meg a librettó verseit, amelyekhez a Petőfi-fordító Schnitzer bőséggel merített saját német Petőfi-fordításaiból. Az ősbemutató jelmezvázlatainak egy részét maga Jókai festette, és ő felügyelte a Pesten készülő díszletek munkálatait is, amelyeket innen szállítottak Bécsbe.

Források

Minden ismerős meg volt bízva bátyámék számára lakást keresni. Találtak egy igen szép alkalmas lakást a Kerepesi-út 17. számú ház első emeletén. Akkor Blaháné lakott benne, de ő kiköltözködött és bátyám kifogadta 1800 forintért az egész első emeletet. Meg volt nyugodva, hogy már van lakása bent a városban: első emelet, régi ház, nem sok a lépcső és csaknem kitelik a házbér a maga háza[1] adójából.

E télen a hordozkodás nehézségeivel foglalkoztunk és az új lakás berendezésével. Itt is volt 12 szoba, csaknem oly nagyok, mint a sárga házéi. Igen kényelmes úri lakás volt, két bejárattal. Bátyám lerajzolta a lakás tervét és a szobákba belerajzolta, hogy a bútorokat hová helyezzék.

... rendre megmutogatta emléktárgyait, csigáit, jegyzeteit és azt minden alkalommal elmondta:

‒ Azt akarom, hogy szobám így legyen berendezve a múzeumban, mint most van, ez mind a ti örökségtek lesz. Ezt az országnak hagyom.

Hegedüs Sándorné Jókay Jolán: Jókai és Laborfalvi Róza, Hegedüs Sándorné Jókai Jolán emlékiratai, 1927.

*

Hegedüs, aki valóságos gondviselése lett innentől, csakhamar észrevette, hogy Jókai megint ott van, ahol volt, hogy a harminchatezer forint csak egy kis lélegzetvételhez juttatta, de nem mentette meg, most már erősebb kézzel fogott hozzá, hogy tűrhetőbb helyzetbe juttassa. Egy csomó legégetőbb váltóját kifizette a sajátjából s azonfelül bevitte az akkori idők divatja szerint egy kis közgazdasági tevékenységbe, az Adria hajózótársaság igazgatóságába, a Generali és a Magyar Általános Takarékpénztárba, ami kb. évi nyolcezer forint jövedelmet jelentett. Egy szerencsés körülmény lehetővé tette, hogy a kevésbé nyomasztó terheitől is végképp megmenekedjék. A sárga ház beleesett a főváros által kisajátítandó épületek vonalaiba s érte a fővárostól 1882-ben egyezség szerint 38 ezer forintot kapott.

Végre, annyi év után megszűnt alperes lenni. Igaz, hogy háziúr sem volt már többé. Még akkor ősszel elköltözött a Kerepesi útra - de nem okulva a múltakon - most is egy tizennégy szobás nagy lakásba. A sárga ház pedig ott maradt még egy darabig lakatlan szobáival, megrepedezett kapujával, hulló cserepeivel, míg végre a tótok csákánya alatt eltűnik onnan egy napon, mint egy szétfoszlott álom.

Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora (21. fejezet: Ali kezei hosszúak)

*

Hegedüs Sándorban erősen ki volt fejlődve az úgynevezett családi érzék és végre Jókai iránt a hála is kötelezte. Azonfelül sohase tett semmit félig s így nem nyugodott meg csak abban, hogy Jókait az adósságoktól megmentse, meg kellett őt szabadítani »jövedelmi forrásaitól« is, amelyekre voltaképpen ő költött. A tulajdonát képező Üstököst elajándékoztatta vele egyik munkatársának, Szabó Endrének, A Honra nézve pedig támogatta azt a tervet, hogy fuzionáljon az Ellenőrrel, ami csakhamar, 1882-ben meg is történt, miután előbb hajszálhasogató diplomáciával sikerült eligazítani a személyi kérdéseket az etikett, a hidalgói büszkeség és érzékenység szem előtt tartásával − ami nélkül Magyarországon még a célszerű, sőt égető dolgokat sem lehet elintézni. Hogy egyik lap se legyen megalázva, mintha ő olvadt volna be a másikba, mind a két lap megszűnik és a Nemzet név alatt folytatja másnap pályafutását. Minthogy A Honnál Hegedüs dirigált, az Ellenőrnél Láng Lajos, ezek egyike se lehet szerkesztő, hanem kerestetik egy harmadik szürke ember, akit meg is találnak Visi Imrében. És mert a Jókai neve még mindig nagy varázzsal bír, rányomatik a lapra mint főszerkesztőé, de ez csak kifelé szól − a szerkesztésért nem felelős s a lapra nem gyakorol befolyást, hanem a regényeit, apróságait ide írja, amiért mintegy háromezer forintban állapítják meg tiszteletdíját.

Így lesz megint szabaddá Jókai Mór, mint egy madár. Egészen új életet kezdhet a Kerepesi út 21. számú ház első emeletén berendezett lakásán. Még a kiadója is új. A Páter Péter című regénye óta minden könyvét a Révai testvérek adják ki, ami bizalmasabb viszonyt hoz létre kiadók és író között, ki eddig egyik kiadótól a másikhoz vándorolt. Nem írt most annyit, mint azelőtt. A terhektől és a lapoktól megmenekülve, megint szívesebben járt a Házba. Azt beszélte, hogy azért nem járt eddig emberek közé, mert mindig attól félt, hogy van valami A Honban, ami egyiket vagy másikat rosszul érintette.

Újra beleélte magát a képviselői életbe, mely le-lebilincselte tarkaságával, csak a választókkal való gyakori érintkezés zavarja és a protezsálás nincs ínyére. Ezért veszti el kerületeit örökösen. Ha szól is a miniszternek, mikor nagyon szorítanak valamit a kerületből, azt olyan modorban teszi, hogy nem törődik az eredménnyel. A miniszternek van esze, legott kiérzi az effajta közömbösséget, az egyik fülén bemegy, a másikon kimegy, mintha egy odvas fába kiáltaná be a kívánságát.

Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora (22. fejezet: Az, aki kaszával jár és az, aki nyíllal)

*

Mindig többet költött, mint amennyit keresett. Mindig több volt a váltója, mint a követelése. És Laborfalvy Rózában is megvolt eléggé az a bohém vonás, hogy a kiadások és bevételek közt való összhangot csak hitelműveletek útján tudta megteremteni.

A váltók a Stáció-utcában már prédára éhes sárkányokká nőttek meg és a "Brazovics-ház" megingott.

Az Élet királya megismerte az adósságok, nélkülözések, fejfájások szörnyű korszakát, amely annál fájóbb, mennél idősebb korban éri az embert.

A költő ötvenötéves és a dicsőség minden koszorújával a fején, a halhatatlan remekművek tiszteletet parancsoló menete élén oly ínségben van, mint egy csőd előtt álló kereskedő: kénytelen csip-csup számlákat kifizetetlenül visszaküldeni. A "szállítók" káromkodnak, hangos, goromba szavuk egyre fenyegetőbben károg a Stáció-utcában. Botrány, összeomlás veszedelme lebeg a sárga ház fölött.

Végre a Generálisnak is fülébe jut a dolog. Hamiskás mosolyával csak annyit kérdez: "Mennyi?" Harminchatezer forint. Szerencse, hogy a Generális épp Bécsbe készül.

Így jut el végre magának Alinak a füléhez a hír, hogy a Stáció-utcában egy háziúr nyomasztó adósságai örvényében fuldoklik.

És Ali kezei belenyúlnak a saját magánpénztárába. A harminchatezer forintot ő fizeti ki.

Legyenek ezért áldva Ali kezei.

A költő csak másfél év múlva tudta meg, hogy ki rendezte adósságát.

A Generális nem merte neki mindjárt megmondani.

A költő visszautasította volna?...

Alig hihető.

A Generális azonban ravasz ember volt. Ali alakját akarta a mameluk előtt még ragyogóbbá, még dicsőbbé tenni. Hadd tudja meg a költő majd csak másfél év múlva, mintegy véletlenségből, hogy ki mentette meg a csődbejutó emberek fekete golyójától.

Az 1880. évnek ezt a harminchatezer forintját a költő hosszú évek során bőségesen és kamatosan visszafizette. Talán bőkezűbb és fejedelmibb is volt, mint a földi uralkodó, mert ő mintegy vérével: népszerűségével fizetett.

A pénz ereje talán abban van, hogy a legnagyobb pozitívumot egyesíti a legnagyobb negatívummal.

Ha van, sohase elég.

Ha nincs, akkor igazán veszedelmes tényező.

A stációutcai házat a királyi bőkezűség se tudja megmenteni, 1882-ben eladják harmincnyolcezer forintért.

A stációutcai háziúrból ismét lakó lesz. És a lakó természete a hurcolkodás. Kerepesi-út huszonegy és később: Sándor-utca harminchat. Ezek az állomásai. Most már nem lesz addig háziúr, míg veje meg nem építteti a Bajza-utcában azt a házat, amely Petőfi és Jókai testvéri emlékét fogja egyesíteni magában.

Az Élet királya nem tudott a pénzzel bánni, azt már láttuk.

És a másik hatalmas rúgó: a nő?

Az ötvenedik éven túl már ritkák a szerelmi regények.

De azért öreg ember: nem vén ember...

Ezt a vigasztaló, magyar ízű mondást az a férfi találta ki, akinek életében ezentúl Ámor nyilainak nyomát nagyítóüveggel se lehet fölfedezni.

A politikában azt mondták rá: "gyermek".

Mit mondjunk rá a szerelem terén?

Puritánizmus? Aszkézis?

Ottilia is csak ábránd volt?

A szerelem nem lehetett idegen a lelkétől. Hiszen a szerelemnek emelt oltárt műveiben.

Vagy talán a papok hisznek legkevésbé vallásukban és legkevésbé gyakorolják?

A szerelem egész fúgája megvan műveiben, kivéve az erotikusan őszinte húrokat. Érzékisége a női szépségek leírásában bujkál, de csak lábujjhegyen érinti a sikamlós talajt és felröppen az érzések kevésbé fizikai, magasabb rendű világába. Tagadhatatlan bujaságát az idealizmus valami biedermeieri fátyola lengi körül. De így annál izgatóbb, mintegy polgáribb.

Az egészséges fiatalságot jellemzi az érzékiségnek az a módja, hogy a szeméből, szájából szinte kibuggyanó, villamosáramként feszülő érzékiségét lendületes szavak és gesztusok vezetik le. Egy hevülettel beszélő, közömbös tárgyról tűzzel vitatkozó fiatalember teszi az emberre néha azt a hatást, mint a dürgő fajdkakas.

A költői idealizmus néha ilyen önkívületben vergődő fajd.

A szerelmi regények örökifjú költőjét szinte hiába keressük az életében. Nyárspolgári hűséggel ugyanahhoz a szoknyához szinte odavarrva, ez a koránkelő, társaságot kerülő, robotban alkotó tollmunkás szinte egészen mentes a kalandos változékonyságtól, mondjuk: a szerelem teljes kiélésétől.

Szini Gyula: Jókai. Egy élet regénye

*

[...] amikor harmadik Róza festői kiképeztetése okából Münchenbe költözött, nagyanyját az űrnek olyan iszonya fogta el, hogy a kelleténél nagyobb lakásból [a Kerepesi, mai Rákóczi úti lakásból] egy kisebbe vágyott. A helyükre került bútorokat ismét egymás hegyibe-hátába rakatta s a bőröndök, a szalma és a csomagolópapír megint úgy töltötték meg a lakást, mintha annak lakói, akikre a költözködés csak fél esztendő múlva várt, már holnap szednék sátorfájukat.

Mi sem érthetőbb tehát, minthogy Jókai kapott minden alkalmon, hogy kietlen otthonából meneküljön, s amikor Az arany embert az összes német színpadokon játszották, hol Bécsben, hol Prágában jelent meg a rivalda előtt. Mégis amikor valamely elvetélt novellájából egy német színpadi mesterember [Ignaz Schnitzer] operettlibrettóra valót tákolt össze, s azt a bécsi keringők fejedelme, Johann Strauss méltatta zenére, akkor merő szánalomból a próbákra hívta feleségét. De Róza asszony csak az előadás előtti napon szánta rá magát a bécsi utazásra.

Az ura ünnepléséből, a bankettből s a felköszöntőkből az asszony csupán forma szerint veszi ki a részét, az ő gondolatai már csak újfundlandiján és baromfiudvarán járnak.

Mert mialatt a svihák librettista készpénzben leszúrt négyezer forinton csalja ki Jókaiból A cigánybáró sok tízezret érő előadási jogát, azalatt Jókainénak a lakomán, a szállodában és a vendéglőkben csak arra volt gondja, hogy a sonka-, csibe-és zsemlemaradékot úgy csenje el, hogy a bécsi útra felpakolt táskáit a kétszeresére dagadva vihesse haza.

Ez a tény a végtelen türelmű Jókait is annyira kihozta a sodrából, hogy az első pesti reggelijük után kitört belőle a harag: "Hol az abrakos tarisznyád? Hadd töltöm bele még ezt a megmaradt tejet is, mert ilyen szárazon nem eszik meg tyúkjaid a zsemlét...."

Ez a kifakadás azonban nem jelentett lázadást, mert a tágas-világos szobákhoz szokott Jókai engedelmesen követte feleségét a Sándor utca 17. számú háznak első emeletén, abba a tíz homályos és kis szobába, ahol a túlméretezett bútordarabok állták útját, hogy munkája közben a beléje idegzett peripatetikus módszert kövesse.

A zsúfolt lakásba mégis befurakodott egy nagy vendég: a halál, azért jött, hogy Róza nénit néhány napi gyengélkedés után éjjeli álmában lepje meg.

Hatvani Lajos: Házak és asszonyok. Jókai Mór lakásregénye

*

A szigetvári vértanúknál nagyobb hatása csak A cigánybárónak volt mint Strauss-operettnek, mely egész Európán át megtette a maga körútját s többet jövedelmezett volna Jókainak mint tíz esztendeig összeírt regényei, ha nem annyira gyámoltalan az anyagiakban. Egy élelmes, emberismerő bécsi ügynökség látván a darab óriási sikereit, fölkereste Jókait s kétezer forintot ajánlott fel egyszer s mindenkorra a Jókai negyedrész jutalékáért, mire ő aggódva kérdezte, hogy "nem lesz-e az sok?" − s átadta a jogot − kétezer forintért vagy harminc ezret -, abban a tudatban, hogy most az egyszer lefőzte a németet, mert pénzt kapott tőle, anélkül hogy egy sort írt volna neki.

Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora (24. fejezet: Fény és árny)

[1] A Stáció utcai (ma Baross utca) Sárga-ház.

Képek