Magyar utca 17. „Hotel Jókai”

A ház már nem áll. Budapest ostroma előtt még hatalmas tábla állított emléket a helyén ma is álló épületen az írónak. A Magyar utcai ház megvásárlásával 1857-ben Jókai pesti háztulajdonossá válik. (Ekkor már négy éve az övé a svábhegyi birtok, amelyen folyamatosan építkezik.) Jókai jegyzőfüzeteiben pontos számadást vezetett kiadásairól és jövedelmeiről, időről időre vagyonleltárt is készített. Írói jövedelmei legendásak (az Egy magyar nábob bevételéből vásárolta a svábhegyi telket), ám bevételeinek nagyobbik felét lapkiadóként és szerkesztőként keresi. 1858-ban alapította az Üstököst (a legendás karikaturista, Jankó János belépése előtt a karikatúrákat is ő készíti), a Vasárnapi Újságnak állandó munkatársa (Pákh Albert betegsége alatt szerkesztője), 1863-ban alapítja A Hon című politikai napilapot, amelynek 1882-es megszűnéséig szerkesztője (a lap ekkor fuzionál az Ellenőrrel, és Nemzet címen jelenik meg, egy ideig még ezen is szerepel Jókai neve). Svábhegyi birtokán is tudatos gazdálkodást folytat, borral kereskedik (borbevételeit is gondosan könyveli), anyja Komáromban választja ki a legmegfelelőbb tehénkét a svábhegyi gazdaság számára, amelyik azután gőzhajón érkezik meg Budára.

A ház megvásárlását is komoly számítások előzik meg: anyai örökségét is a házvételbe fekteti be. Mivel a ház új, csupán három éve épült, ezért a korabeli törvények szerint nyolc évig nem kellett utána adót fizetni, Jókai pedig úgy számolt, hogy a házban található lakások kiadásával az épület jó befektetés lesz majd, amely folyamatosan jövedelmet termel. Jókai és Laborfalvi háztartására azonban igen jellemző módon az előzetes számítások nem váltak be. Az egyik lakást a baráti Szigligeti házaspár bérelte, a másik udvarit pedig Szerdahelyi Kálmán és felesége, Laborfalvi lánytestvére. Jókai sem a sógorától, sem a legjobb barátjától nem hajtja be a lakbért. A fölszinti lakást egyszer egy cipészmester, egyszer pedig egy könyvkötő bérelte, mindkét lakó megszökik a házbér fizetése elől. A várt bevételek tehát elmaradnak. A háznak belső kertje van, ide Jókai maga ültetett rózsákat. Két utcai szobát laktak, az ebédlő és Jókai dolgozószobája a Károlyi-kertre nézett. A konyha és a cselédszoba a földszinten volt, ami sok nehézséget okozott, mert a legendás háziasszony Laborfalvi, aki minden reggel maga pörköli a kávét Jókai számára, ha télen lement a konyhába, mindig meghűlt és berekedt. Mindez együttesen vezetett a ház eladásához.

A Magyar utca kanyargós vonalán futott Pest egykori városfala, amelyhez a törökkor után egyre másra házak épülnek. Az egykori városfal maradványai beépülnek a tűzalakba, de még a 18. században ez a terület a város határát képezi.

A Magyar utcának ez a szakasza (a Kecskeméti utcáig) 1928-ig (amikor a bordélyrendelet hatályát vesztette) arról volt nevezetes, hogy itt üzemeltek Pest legdrágább luxusbordélyai. A bordélyok üzemeltetését 1867-től törvény szabályozta (engedélyezte, de adót is kellett fizetni és számos előírást betartani). A Magyar utca 20. számú házban működött Pilisi Róza bordélya. Krúdy Gyula Pilisi Rózát nevezte "Pest rózsájának". A 29. számú házban a "Maison Frida", vagyis (Frida háza) várta a jómósú pesti vendégeket; a mai Jászai Színészotthon helyén, a 34. számú házban pedig Schlesinger Lipót és feleségének bordélya.

Források

Aki az ostrom előtt a Múzeum körút és a Magyar utca sarki átjáróházon végigsietett, az a Kaplony [ma: Henszlmann Imre] utca sarkán egy bérháznak ütközött neki, melynek komor falán embermagasságnyira beillesztett emléktábla hirdette, hogy ezen a helyen Jókai Mór háza állt valaha, s hogy abban mint bérlő Szigligeti Ede is lakott. [...] ez a ház, melyet Jókai tréfásan "Hotel Jókainak" nevezett, nem volt földszintes, még csak nem is egyemeletes, hanem olyan magas, mutatós, hogy annak második emeletéről az alacsony belvárosi házak felett a messzi Svábhegyre nyílt kilátás. S ami még ennél is inkább volt a két Rózának kedvére való, hogy kis kertje a Károlyi és a Wenckheim grófok két, terebélyes grófi kertjével volt szomszédos.

Igaz, hogy a lakók közül csak Szigligetiék házbérére számíthattak, mert a háznak egyik udvari szobájában a gyanús duenák egyike, az egyfogú hárpia, Kovácsné élősködött. Legalábbis addig, amíg őt a szép Pepi, Jókainé nővére s annak ura, Szerdahelyi Kálmán nem váltotta fel. Ez illusztrisokon kívül mindenféle szedett-vedett népség, melynek Jókai szánalomból mintha csak azért adta volna ki a szobákat, hogy azok az ablakon kiugorva és a kiskapun átmászva, épp csak a házbértartozásaikat hátrahagyva szökdössenek el.

Hatvany Lajos: Házak és asszonyok. Jókai lakásregénye

*

- Én meg úgy kereslek, mint a tűt! - kiálta őt meglátva Bányaváry. - Rám van bízva, hogy vigyelek el magammal ebédre, egy különös patronusunkhoz és Maecenásunkhoz.

Kálmán nagyon ferde képet csinált erre a két szóra. "Patronus, Maecenas", csak ezekről beszéljen most neki valaki!

- Ki az? - kérdé, kezét kirántva Bányaváryéból.

- Ne ijedj meg tőle. Egy becsületes csizmadiamester a Magyar utcában. Tseresnyés uram, rendes színházlátogatónk, s az egész társaság csizmáinak kiállítója.

- Az már más.

- A derék úr maga volt itt, bennünket meghívni egy kis barátságos lakomára, s rám bízta, hogy téged is hívjalak meg, mert főleg a te tiszteletedre van rendezve e mai lakoma.

- Oda elmegyek - monda Kálmán.

Jó tiszta hideg idő volt; a fagy pompás járdát csinált a rundellát környező sárból, a vendégek gyalog mehettek Tseresnyés uram házáig.

Bizony nagy megbántás is lett volna Tseresnyés uram házára nézve, ha az elé üveges hintóval járattak volna, mert az olyan egyszerű kis viskó volt, amilyent csak valaha a régi Pest város ócska bástyafalához ragasztottak, s amik, mint egy csoport fecskefészek az eresz alatt, képezték a "magyar" utcát.

Tseresnyés uram házát könnyű volt kitalálni közülük: az alacsony kapu fölött ott lebegett kinyúló vasrúdon a címere, mégpedig nem a nemesi címer, hanem az iparcímer: egy arany oroszlán, mely piros csizmát tart a kezében, föléje írva: "Nemes Tseresnyés Márton", alája őszinte régi szóval "csizmadiamester". Nem titkolta, hogy nemesember. S nem szégyellte, hogy csizmadia. Amaz őseinek érdeme, ez pedig az övé. Különben török szó: ettől származik, hogy "csizmedzi". A csizmadiát írta "cs"-vel, a Tseresnyést "Ts"-sel; abban a nyelvújításnak hódolt, ebben az ősi hagyományt tartotta fenn.

Kis házának három osztálya volt. Az utcára nyíló szoba egyúttal a műhely, azon túl jön a konyha, egyúttal a nőcseléd lakása; azután jön egy tisztaszoba az udvarra, egyúttal ebédlő, ha úri vendég származik a házhoz. Még hátrább van azután, de már csak fából, egy kamra, egyúttal a legény hálószobája.

Bányaváry már ismerte a járást, ezért a kapun keresztül egyenesen a konyhaajtónak vezette Cilikét és Kálmánt, ahol az öreg szolgáló fogadta őket nagy szívességgel, s nyitotta előttük a tisztaszoba ajtaját, s kínálta, hogy tessenek leülni.

A tisztaszobában már fel volt terítve. Jó ősi cintányérok az asztalon, metszetlen poharak s szarvascsont nyelű kések. "Pakfong", "alpacca", "chinaezüst" még akkor nem volt feltalálva, a cinkanálnak meg kellett vallani, hogy biz ő csak cinkanál, semmi más: olcsó érc, de becsületes jellemű.

A tisztaszobában ágy is volt vetve, érkezhető tisztes vendég számára, volt bőrpamlag, bőrszékekkel, fiókos szekrény, pohárszékkel és egy könyvtár, melyben nem volt más, csupán magyar könyvek: valamennyi megviselve a sok használattól.

A négy falat Tell Vilmos történetének négy képe ékesíti, mely képek iránti előszeretet sejtő pillantást enged vetni Tseresnyés uram kedélyvilágába.

(Még akkor a magyar képzőművészet nem látta el magyar történelmi képekkel az országot, a litographia még nem is volt nálunk ismeretes; az említett képek rézmetszetek voltak, kiszínezve.)

Azonkívül még egy kép volt látható a rámában a pamlag fölött: ez Kalvinus János képe, kinek talárráncait a miatyánk, hiszekegy és tízparancsolat apróbetűs sorai képezték.

Jókai Mór: Eppur si muove- És mégis mozog a föld (Apelles csizmadiái és az igazi csizmadia című fejezet)

*

A Nyiri-házban csak egy évet laktak, mert Móric bácsi azt mondta, én már nem hordozkodom többé az életben, veszek egy kis házat, ahol meghúzódunk. Emlékezem, hogyha Róza néni nem volt elfoglalva a színháznál, úgy délelőtt elmentünk az ajánlott házakat megnézni, olyankor engem is mindig magával vitt. Sokfelé jártunk, sok házat megnéztünk, de vagy drága volt, vagy nagy, vagy a színháztól volt messze, pedig az volt a fő, hogy a színházhoz közel legyen. Végre sok keresés után találkozott egy megfelelő, ugyan a lakás kicsi volt, de a hely szép és közel a színházhoz, a Magyar-utca 21. számú kétemeletes új ház, kert is van a háznál, az udvari szobák ablakai mind a Károlyi-kertre néznek. (Később gróf Andrássy Manó vette meg és most ez a Kaplony-utca bejárata a Magyar-utcából.) 18.000 forintért vette Móric bácsi. 1857 tavaszán már az új házba költözködtünk. Az utcára két szoba volt, az ebédlő a kertre nézett, a lépcső bal részén volt egy kis előszoba és egy nagyszoba, ez is a Károlyi-kertre nézett, ezt választotta Móric bácsi a maga számára dolgozószobának, mert azt mondta, neki az utcai szoba zajos és sötét, de a kerti világos, csendes és jó a levegője. A konyha és a cselédszoba a földszinten volt, ami igen sok bosszúságot okozott Róza néninek, mert a cselédek távol voltak tőle és nem nézhetett úgy a konyha után, mint ahogy ő szokta, mert ha télen lement a konyhába, mindig meghűlt és berekedt. A háznál lévő kertet teleültette Móric bácsi rózsafákkal és virággal. Tavasszal, míg a hegyre nem mentünk, egész nap a szép virágos kertben voltunk, sőt ott is ebédeltünk, mert a kertben volt egy kis lugas is. Sokszor hallottam tőle:

‒ Szegény édesanyám de örülne, ha láthatná ezt a kis házamat!

A második emeleten lakták Szigligetiék az utcai lakást; a kertre nyíló lakást, mely Móric bácsi dolgozószobája felett volt, az öreg Kovácsné, a volt komika bírta.

*

A Magyar-utca 21. számú háznak sok kellemetlensége volt: a földszinten volt egy kis kétszobás lakás, melyet szabó vagy könyvkötő bírt évi 150 forint bérért, de abból Móric bácsi sohasem látott semmit, mert rendesen oly szegény emberek lakták, kik nem tudtak fizetni, de meg ösmerve a háztulajdonos jó szívét, nem is igen iparkodtak fizetni. Megesett az is, hogy a lakó, egy szabó, úgy szökött meg, hogy az ablakon éjjel elhordtak mindent, maguk reggel elmentek, a házmester a pincében lakott, tőle még a házat is elhordhatták volna. Annyi humor volt a szökevényben, hogy a konyhakulcsot az ablak közé tette és leszólt a házmesternek, hogy legyen oly jó és ha a felesége a piacról hazajön, hát mondja meg, hogy hol van a konyhakulcs. A jámbor házmester mit sem sejtve, fogadkozott, hogy csak menjen el nyugodtan, majd ő odaadja az ifiasszonynak a kulcsot. A szabó igyekezett távozni. A konyhán és az udvari szoba ablakán horgolt függöny volt, így nem lehetett kívülről látni, hogy a szoba üres, a házmester estefele gondolkodni kezd, hogy a kulcsot mégsem kérte a szabóné asszony, vagy talán valami baj érte, felmegy, hogy megnézze, mi történt a kulccsal. A kulcs az ablak között volt, kiveszi az ablakból a kulcsot, hogy benézzen a szobába, hát halálra ijed, mikor az üres szobákat látja. Nagy ijedten jelenti Móric bácsinak, hogy a lakó megszökött, ő nem az oka, hogy nem tarthatta itt a bútorokat, de mert ő a pincében lakik, nem láthatja, hogy mi történik a háznál, hanem a konyhakulcs az itt van. Móric bácsi egész nyugodtan ezt feleli:

‒ Csakhogy a konyhakulcs megvan, veszett fejszének a nyele.

Róza néni nagyon megszidta a házmestert, hogy lehet ily mamlasz, ne ássa be magát a pincébe, hanem járja körül a házat. Jött más lakó, egy könyvkötő, na az már egész más ember, mint a szabó, ennek van négy gyermeke, ez nem szökhet meg egy könnyen. A könyvkötő fizette az első félévet. Örült Móric bácsi, íme egy lakó, aki fizet. A négy gyermek egész nap az udvaron ugrált és lármázott, Móric bácsi sokszor leizent, hogy a gyermekek ne lármázzanak, mert ő nem tud dolgozni tőlük. Egy reggel felhívatja a házmestert, hogy tiltsa meg a gyermekeknek a lármázást, csak néz a házmester és ijedten hallgat.

‒ Na hát mit bámul, Varga?

‒ Hát kérem, ha a gyermekek nem kiabálnak az udvaron, honnét tudom meg, hogy ezek is nem szöktek-e meg?

‒ Hát akkor csak hadd lármázzanak ‒ volt a Jókai válasza.

Ismét eljött a házbérfizetés ideje, de most már a könyvkötő sem volt pontos fizető, sőt többszöri felszólítás után kijelentette, hogy ő nem képes fizetni, neki pedig semmije sincs, mint a négy gyermeke, hányat akar közülök a háziúr? Azt mondja erre Móric bácsi:

‒ Nem való poétának a háziuraskodás, minden lakónak én meszeljem ki a szobáját és a kéményseprők létráját én támogassam a kürtő mellé, elmegyek, itthagyom ezt a házat.

Alig laktunk ott ötnegyedévig, már nagyon megunta a háziuraskodást, de meg a lakás sem felelt meg a várt kényelemnek, mert a konyha és ebédlő földszint volt és a lépcsőbejárás az udvaron át, télen mindenki meghűlt, Róza néni berekedt gyakran, Móric bácsi meg köhögést kapott. 1859 telén elhatározták, hogy eladják a házat, mert kényelmetlen.

Hegedüs Sándorné Jókay Jolán: Jókai és Laborfalvi Róza. Hegedüs Sándorné Jókai Jolán emlékiratai, 1927.

*

Igen gyakran arról volt szó, milyen előnyös az, ha saját házában lakhatik valaki! Móric bátyám ki is jelentette, hogy ezt a jólétet minél előbb meg óhajtja szerezni családjának. Kedves anyám emlegette Szűcs Lajosné előtt Móric bátyám ezen óhajtását, s jó öreg nénénk egyszer csak azzal a hírrel jött, hogy:

− Szereztem ám már az én kedves Móric öcsémnek egy igen alkalmas, jó és jutányos házhelyet! Közel is van az én házamhoz. A József utcai Jankovich-féle háznak van egy nagy kertje, ami a Múzeum déli oldalán lévő kis utcára és az Ötpacsirta utcára dűl. Ezt a birtokosa most el akarja adni. Oda egy pompás, jó házat lehet építeni, melynek udvarán kívül még szép kertje is maradhat.

Móric bátyámnak nagyon tetszett ez az ajánlat és tervezgetés. Még aznap meg is nézték a helyet. Az Ötpacsirta utca akkor még igen elhagyatott tájéka volt Pestnek, s a Múzeum melletti ki utcának déli sarkát képező "Két pisztoly" vendéglő mélyen földben guggoló épülete nem valami kellemes szomszédságnak látszott. De Móric bátyám jövőkbe néző lelke már akkor látta ott azokat a palotasorokat, melyek most az akkori puszta telkeket ékesítik.

Móric bátyám felkereste az eladó telek tulajdonosát, s nemsokára igen előnyös feltételek mellett meg is egyeztek. Azt a kedvezményt kérte az eladó, hogy Jókai Mór adjon neki minden művéből egy-egy kötetet a vételár ráadásául.

Az az előnye is megvolt a teleknek, hogy iható vizű kút volt rajta, ami Pesten olyan nagy előny volt, mit a mai nemzedék el sem képzelhet.

A Jankovich-háztelekre való alku félbeszakadt, ahelyett egy szép kétemeletes házat vett Jókai a Magyar utcában, mely a Károlyi- és Wenckheim-kertek szomszédja, kilátással zöld fákra és füvekre. Ezt levélben írja meg Eszternek.

Móric bátyám dolgozószobájából nem lehetett mást látni, mint a gróf Károlyi-kert zöldjét és a kék eget. A második emelet ugyanezeknek megfelelő ablakaiból pedig ki lehetett látni a Svábhegyre, a belváros akkor még meglévő régi házai felett.

A keskeny udvar végét csinos kert foglalta el, egy kis filagória is volt benne, melyben üldögélve még esős időben is lehetett élvezni a szabad levegőt. Nagy jótétemény ez egy nagyvárosi háznál! Móric bátyámék az első emeletet lakták, a másodikat pedig Szigligetiék, kiknek apró gyerekei képviselték a ház élénkségét.

Móric bátyám szobája és a konyha alatti helyiségek mosókonyhául, cseléd- és vasalószobául szolgáltak, miáltal Móric bátyámék lakása az emeleten egész kényelmes volt, azon időbeli igények szerint.

Váli Mari: Emlékeim Jókai Mórról

*

Jókai - Vályné Jókay Eszternek, Pest, 1857. február 1.

Kedves Esztim!

Annyi az írni valóm, hogy azt sem tudom melyiken kezdjem! A Jankovich háztelekre való alkum félbeszakadt; szerencsére, mert galibás viszonyok származtak volna abból.

Ahelyett meg vettem egy szép kétemeletes házat a Magyar utczában, mely éppen a Károlyi- és Wenczkheim kertek szomszédja; kilátással zöld fákra és füvekre.

A ház, harmadéve épült, s így nem csak az a baja, hogy még új, hanem az is, hogy még nyolcz esztendeig nem kell érte adót fizetni. Mostani jövedelme, 1200 forint. Az ára volt 18 000 frt., amiből most le kell fizetnem hat ezret (ebből ezeret már át adtam az aláíráskor), azontul minden félesztendőben két ezeret.

A nyáron, reménylem, meg lesztek elégedve bölcs választásommal, a mikor mulhatatlannak tartom, hogy benneteket a "Hôtel Jókai" falai közt tisztelhetünk.

Jószágaink eladásai közül, a gyallai nem sikerült, a banai pör alatt van most is. A komáromi házakat nem igen keresi senki. Így nem volt kilátásunk arra, hogy valamit pénzzé tehessünk.

*

Jókai - Vályné Jókay Eszternek, Pest, 1857.április 26.

Kedves Esztim.

Nagyon megörültem az én Kedves Mari hugom emlékének, hanem azért nincs vége a Pápára menetelünknek; ha csak valami rendkívüli baj nem rohan meg, a pünkösdi ünnepeket Nálatok fogjuk tölteni; ettől még az sem tart vissza, hogy Júniustól kezdve én veszem át a Magyar Sajtó szerkesztését.

Tegnap és tegnapelőtt költöztem bele az én házamba; a hurczolkodás örömei - negyednapos esőben - illően mérsékelik a fölötti bánatomat, hogy már ezután nem változtathatok szállást minden esztendőben kétszer.

Erős Józsi teljesítette eddigi kötelezettségeit; a többiről majd élő szóval. Addig is csókolunk mindnyájan mindnyájatokat,

szerető testvéred

J Móricz

*

Tetszik azt tudni, hogy én a Magyar utcában 21-ik szám alatt lakom, egy csendes kis magányos szobában, melynek ablakaiból két nagy szép kertre nyílik a kilátás. A kertek nem az enyimek, hanem a belőlük átlengő virágillat - az az enyim.

Fölöttem megint egy másik poéta lakik, Szigligeti; szintén olyan fekvésű szobában, szintén arrafelé nyíló ablakokkal; egész órákig halljuk egymás dobogó lépteit; a magányos szavalás hangjait, miket a szentelt dühbe hozott költő, mikor egyedül van, csupán láthatatlan múzsájának mond el.

És ha még hat emelete volna ennek a háznak, mind a hat emeletnek ugyanabban a szobájában okvetlenül valami poétaember fogna lakni, s írná egymás tetejében a sok mindenféle kigondolhatót, ki versben, ki prózában; - mert hát meg van ez a hely babonázva!

Ezelőtt negyvenöt évvel volt ennek a háznak a helyén egy alacsony, rozzant vityilló, abban volt egy kis udvari szállás két szűk szobával, (képzelhetni, most azon a helyen egy szoba van, az is kicsiny, hát még mikor kettő volt!) az egyik szobát lakta egy becsületes céhenkívüli csizmadia; a másikat egy fiatal költő, akit keresztnevéről híttak Károlynak, azt pedig nagyon restellték előkelő rokonai, hogy vezetéknevéről - "Kisfaludynak" címezték.

A fiatal ember száműzve volt az apai háztól, azon szégyen miatt, hogy ilyen mesterségre adta magát! Rokonaitól tehát semmi segélyre nem számíthatott - sok ideig.

Urak, úrfiak! válogatott összes munkák kiadói, fiatal sárkányevő talentumok, tengerszippantó zsenik! vajjon mit gondoltok, hogy élt meg ezelőtt félszázaddal az olyan ember, ki a magyar irodalomnak szentelé tehetségét; - ami persze, hogy nem mérhető össze a tietekkel?

Mikor még honoráriumnak híre sem volt, s mikor még a magyar író koldulni szégyenlett.

Hát az bizony úgy élt meg, hogy nappal képecskéket festegetett, miket az egyetlen műárus M. darabonkint három-négy forintjával fizetett (bankó cédulában), este azután ülhetett az írásnak, olvasásnak; a festő tartotta az írót, az ecset gondoskodott másodszülött testvéréről, a tollról! A képecskéket mégis csak inkább el lehet adni, mint a verseket.

Az egyik szobában ült író- és rajzoló-asztala mellett Kisfaludy Károly, a másik szobában ült a tőke mellett a szegény kontár csizmadia. Amaz a halhatatlanság emlékét építé: költeményeket írt; emez a mulandóság sebeit orvoslá: csizmákat foltozott; s a költő és a csizmafoltozó igen jó egyetértésben éltek együtt.

Mikor Kisfaludy elkészült valami képpel, ami a műárusnak megtetszett (adott érte tán öt forintot is); míg a szegény csizmadiának elfogyott a munkája, csak úgy gubbasztott háromlábú székén, az ifjú költő megvigasztalá:

- Ne búsuljon János mester, van nekem most egy kis pénzem, megélünk belőle együtt. - S megosztá vele azt a keveset.

Máskor meg a költő pénze fogyott ki; a műárusnak nem kellett a munka, meg-megszakadt a szerény kereset: a csizmadia észrevette aztán a szomorúságot:

- Ne búsuljon ifjú uram, van nekem most munkám elég; majd elélünk valahogy! - s akkor aztán egész éjjel ott ült a tőke mellett, hangzottak mustája csattogásai reggelig: hogy ő is megoszthassa szegény keresményét az ifjú költővel.

Így éltek együtt évekig a költő és a csizmadia a kis udvari szállásban, egymás baját, gondját és kenyerét osztva; ilyen zene mellett születtek a rímek, miket tíz év mulva az egész ország hangoztatott... és ezt most majd el sem hinné senki.

Oh aranyat termő vaskora a magyar költészetnek!

Jókai Mór: Ez előtt, Üstökös, 1859. november 5.

*

Feleségének betegsége és anyjának halála ily gyors egymásutánban nemcsak az idegeit viselte meg és egészségét ásta alá, de utókövetkezményeiben anyagi viszonyait is megrontotta. A váratlanul megnyílt örökségből Jókaiék egy Magyar utcai házat szemeltek ki, amit megvegyenek. Róza asszonynak volt ez kedvenc terve, ki éppen ebben az időben vélte jól férjhez adni a teljes pompájában virágzó II-ik Rózát, kit mágnások és katonatisztek rajzottak körül. Elhatározta evégből nyílt házat vinni, de gondolta nagyobb foganatja van, ha a saját házában viszi a nyílt házat.

Hogy a házat megvehessék, el kellett volna adni a Jókay-ingatlanokat s osztozkodni a vételáron. A testvérek azonban nem akartak megválni a földektől. (Károly ellenkezőleg földéhes, szerző ember volt.)

Ily körülmények közt Móric a földnek természetben való elkülönítését sürgette s a maga részét eladta potom áron, éppen mikor a földnek semmi ára sem volt, úgyhogy a vevő, Erős József, kit Róza asszony egy régibb ismerőse ugratott be a vételbe, a következő években húszezer forinttal drágábban adta el. A pénzből legsürgősebb adósságait kifizetvén, 1857 januárban csakugyan megvette a Magyar utcai házat 18 ezer forintért Hében Jakabtól. A ház jó helyen feküdt, udvari ablakai a Károlyi-kertre nyíltak, de Jókai a vételárat nem fizette le egészen, mert annyi pénze már nem maradt. Kamatot kellett fizetnie a pénz után, a ház pedig alig jövedelmezett valamit, mert a "Jókai Hotel" lakói, Szerdahelyi Kálmánék és Szigligetiék csak éppen a forma kedvéért fizettek némi bért.

A Hébennek járó kamat, a vételár meg nem fizetett része, nem csinált volna zavart Jókai háztartásában, nagyobb bajt okozott a vételár kifizetett része, mert ebből az összegből nem házat kellett volna venni, hanem egyéb bonyodalmait rendbe hozni.

Az asszony betegsége alatt szabadjára hagyatván, jobban férhettek hozzá úgynevezett barátai, felhasználták semmit megtagadni nem tudó természetét, váltókat írattak vele alá "pillanatnyi" pénzzavarukban. De ezek a "pillanatok", kivált az akkori írói világban, hosszúak voltak, rendesen hosszabbak, mint a váltók lejárati ideje. A váltók tehát kezdtek visszatéregetni óvatolások alakjában. Anyja halála ezenkívül egyéb hitelezőit is felkavarta. A kis örökségek rendesen bajt hoznak az eladósodott emberre. Egyrészt, mert a hitelezők, akik eddig csendesen várakoztak, mind mozgolódni kezdenek bélyeges papírjaikkal és a pumpoló ismerősök is vérszemet kapnak kihasználni az alkalmat. Egyszerre indultak Jókaiékra adósok és kölcsönkérő gentlemanek. Helyzetük hovatovább mindinkább nyomasztó lett, pénzzavaruk folyvást nagyobb. A költséges és rendetlen háztartás fölemésztette jelentékeny keresményüket. Jókainé fényes toalettjei azonképpen nem álltak arányban 3100 forintos évi fizetésével. De a legtöbbe került az a rossz szokásuk, hogy adóssági ügyüket mindig csak az utolsó stádiumon igazították el, mikor a körmükre égett s a nagy perköltség már megszaporítá.

*

Anyagiakban talán ez a két esztendő volt rá a legterhesebb. Szerződéses munkatársi viszonyban csak a Vasárnapi Újsággal és később a Magyar Sajtóval állt. Az innen kapott állandó fizetéssel tatarozta szegénységét. Elbeszéléseket, humorisztikus cikkeket és színi kritikákat írt, ez utóbbiakat a felesége sugalmazására és taktikája szerint, ami sok kellemetlenségbe bonyolítá.

*

Ebből az időből származik az a furfangja, melyet későbbi éveiben nevetve szokott elbeszélni bizalmas körben. Nem bírván eligazodni az orvosok tartózkodó szavain, hogy veszélyes-e a baja vagy nem, abban a hitben, hogy a pénz nem udvarias, beállított az első magyar általános biztosító társasághoz, hogy életét tízezer forintra biztosítsa; majd megtudja most az igazat abból, hogy beveszik-e vagy pedig be nem veszik.

A társaságnál megígérték, hogy elküldik hozzá az orvost megvizsgálás okáért; izgatottan várta, de az orvos helyett Pompéry János írótársa és az intézet titkára rontott rá a következő cinikus szemrehányással:

− Hát te nem szégyenled magad, hogy be akarod csapni ezt a becsületes magyar intézetet, tízezer forintig akarsz bennünket megrabolni, holott tudod, hogy egy évig se húzhatod. Hiszen csak rád kell nézni. Ejnye Móric, Móric, hát gentlemanhez való dolog ez?

Jókai röstelkedett és el is szomorodott, de a remény nehezen hagyja el a halandót. Másnap, harmadnap felocsúdott levertségéből. Hátha mégsem áll a dolog olyan gonoszul. Hiszen Pompéry nem szakember és nem is vizsgálta meg. Meg kell tudnia a teljes igazságot minden áron.

Egy olasz biztosító társasághoz ment, ott jelentette be a biztosítást, kérve, hogy küldjék hozzá az orvosukat megvizsgálni.

Várta türelmetlenül napokig, de orvos innen se jött. Mi lehet az? Végre negyednapra maga a biztosító intézet igazgatója kereste fel, átnyújtva a kész kötvényt.

.− De hát az orvos?− lepődött meg Jókai, kinek nem annyira a kötvény kellett, mint az orvosi vizsgálat.

− Nem szükséges − felelte az igazgató.

− De hisz én halálos betegséget hordok magamban, nem akarom az urakat megcsalni.

− Isten ments ilyen gondolattól. A dolog különben úgy áll: az intézet kitüntetve érzi magát, hogy ön hozzáfordult, és ilyen potom összeg miatt csak nem csinálhat egy Jókaival szemben molesztáló formaságokat.

Jókai szerette elmondani ezt a kedves históriáját és rendesen azzal fejezte be: "Erre aztán elfásultam, megnyugodtam. Ejh mit, én bizony nem futkosok tovább a halál után."

*

Csakhogy nem szaporodván a kötetek, Jókai jövedelme is csappant, anyagi gondok mindjobban szorongatták. Az 1860-ik év tavaszán kénytelen volt eladni Magyar utcai házát, melynek helye beleesik a mai Kaplony utcába s ezzel a lakók nagy sajnálatára megszűnt pesti háziúr lenni, ami csinos titulus volt akkoriban.

Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora (14. fejezet: A pitymallat)