Nemzeti Múzeum
Jókai Mór életének több, meghatározó pillanata is a Nemzeti Múzeumhoz kötődik. Születésének 100. évfordulóján a Nemzeti Múzeum rendezi meg az impozáns centenáriumi kiállítást, akkor számos, még ismeretlen dokumentumot tárva az író életéről a közönség elé. A Múzeum máig a március 15-i forradalom jelképe (bár ma már tudjuk: legenda, hogy Petőfi a Múzeum lépcsőjén szavalta el a tömeg előtt a Nemzeti dalt.) Jókai nemcsak alakítója, résztvevője az eseményeknek, forradalmár. Újságíróként ő tudósította a vidéki olvasókat az Életképekben az eseményekről (egyes szám harmadik személyben beszélve Jókai Mór forradalmárról!). Regényíróként számtalanszor és nagyon különböző nézőpontokból írja meg a szabadságharc és a márciusi forradalom történetét. Novellistaként elsőként beszéli el a szabadságharc háborús traumáit: teljes családok kiirtását, a nők megerőszakolását, azt a sokkot, amelyet a háborús pusztítások miatt nincstelenné vált százezrek éltek át. Jókai forradalom-elbeszéléseit (főként Gyulai hatására) a köztudat idealizáló elbeszélésekként tarja számon. Ez azonban nem felel meg a valóságnak: novellái és regényei nemcsak a háborús traumák hosszú távú hatását beszélik el (Politikai divatok című regényében szerepel a magyar irodalom első "traumatikus álom"-leírása!), de a forradalom szatirikus elbeszélést és paródiáját is ő alkotja meg (A kiskirályok). Novellái és regényei a hősiesség mellett nyíltan beszélnek a félelemről és az árulásról is.
A Nemzeti Múzeumban lép fel utoljára nagy nyilvánosság előtt 1894-ben, amikor Kossuth Lajosnak a Múzeum előcsarnokában felállított ravatalánál ő mondja a gyászbeszédet. Jókai csak hosszabb rábeszélés után vállalja el a politikus-kortárs búcsúztatását. Kapcsolatuk 1848-49-ből datálódik: Kossuth bízta meg Jókait a szabadságharc idején azzal, hogy Rózsa Sándor számára adja át Kossuth menlevelét annak fejében, hogy a betyárok szabadcsapatot alkotnak és csatlakoznak a szabadságharchoz. (A találkozásra azonban ekkor nem került sor, Jókai csak később találkozott személyesen Rózsa Sándorral.) Jókai azonban a mérsékelt, inkább Széchenyvel szimpatizáló reálpolitikus, Nyáry Pál embere, aki egyik legközelebbi barátja. Kossuthtal egyre távolabb kerülnek egymástól, Jókai a Madarász-ügy, a forradalom alatti korrupció leleplezésével (A gyémántos miniszter című novella ezt az esetet örökíti meg) végképp eltávolodik Kossuthtól. Hogy elvállalja a gyászbeszéd megtartását, abban több minden is szerepet játszik. Kossuth nagyra tartotta Jókai regényeit és írói munkásságát, hűséges olvasója volt. Jókai, az egyik utolsó szemtanú, több írásában is fogalakozik azzal a problémával, amit ma "generációs emlékezetnek" nevezünk. A forradalom szemtanúinak generációja fokozatosan távozik az élők sorából, és Jókai komolyan mérlegeli a következményeit annak, hogy a történelmi esemény hamarosan már csak a fennmaradt írott és tárgyi dokumentumokból lesz megismerhető. 1904-ben, egy évtizeddel később Jókai ravatala is a Múzeum előcsarnokában áll majd.
Források
Ugyanabban az esztendőben, mely olyan vígan kezdődött a Jókai-ünnepekkel, tavaszkor nagy gyász borult Magyarországra. Március 20-án meghalt az óriások közül az utolsóelőtti, a legnagyobb, Kossuth Lajos Turinban. Elmentek érte, hazahozták. Budapestre sereglett egész Magyarország. Megint eljöttek a megyék, a főispánjaik, a városok és polgármestereik, de eljöttek az egyszerű földművesek is. Nem volt ez egészen temetés, hanem egyszersmind a kormányzó diadalmas bevonulása egykori országába. A vasúttól a király belső titkos tanácsosai vitték a koporsószalagokat. A régi Úr jött vissza, aki isteni törvények alapján lett úrrá itt a szíveken, emberi törvények azt nem deposszedálhatták. Nem volt az egészen temetés, hanem fogadtatás. Kár, hogy ágyúk is nem dörögtek a Gellértről s heroldok nem futottak a koporsó előtt, akik harsonákkal hirdessék, hogy Ő megérkezett és átvette a hatalmat, hogy most már itt minden az övé, még maga a kormány is − akit magával fog vinni. A temetés csak aztán napok múlva történt meg a Múzeumból. Jókai Mór lett az egyik szónoknak kiszemelve. Szép feladat, költőhöz méltó, de az álmatlan éjszakák megint előjöttek, a kínos töprengés órái: mit fognak Bécsben mondani, ha megtartja és mit fog a nemzet mondani, ha meg nem tartja? Két nyergen ülni, mindenütt tetszeni, sok bajjal jár. Jókai, húzódozásának okául, Helfynek egyik állítólagos híresztelését hozta fel, mely szerint őt Kossuth gyűlölte. Ennélfogva minden morál, esztétika és kegyelet ellen való volna, ha ő tartaná a beszédet, ő, akit a nagy halott ki nem állhatott. Fesztyéknek volt azonban egy barátjuk, aki maga hallotta Turinban Kossuthot méltánylólag nyilatkozni Jókairól s látta a kormányzó asztalán egyik regényét, melynek margóját teleírta Kossuth jegyzetekkel. Fesztyék ezt a barátjukat vacsorára hítták meg, beszélje el ezeket az öregúrnak. Jókai figyelemmel hallgatta s egész éjjel álmatlanul küszködött, habozott. Az ő sokszor használt allegóriája ide illik: egy fehér galamb viaskodott fölötte egy fekete hollóval és győzött a fehér galamb. A beszéd megtartására határozta magát. Még egyszer láttuk tehát Jókait egy hozzá méltó nagy szerepben, ugyanabban az épületben, ahonnan a dicsőség útjára indult. Innen indult, hát ide kellett visszaérkeznie. Valóban itt van megint, de a szőke hajfürtjei nélkül kihamvadt tűzzel a szemekben. Ott áll a koporsó fejénél, oly közel Kossuthoz, mint utoljára negyvenöt év előtt a debreceni városházán, midőn "ad audiendum" hivatott fel a Közlöny-ügyben. Csakhogy akkor a másik beszélt s ő hallgatott. Fölséges beszédet mondott most, méltót hozzá és magához. Hallottuk szelíd, csengő hangját, a szívek megmártódtak a hazafiúi érzések szent balzsamában s a szónok, másoknak adandó helyet, egy-két vonallal hátrább lépett a tömeg közé − hogy soha többé ne kerüljön már szembeszökő előtérbe csak még egyetlen egyszer ezen a helyen − abban a helyzetben, amiben a másik van.
Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora (25. fejezet: A hétközapok)