Bródy Sándor utca 36.

Laborfalvi Róza itt halt meg 1886. november 20-án. A lakásba a Kerepesi útról (mai Rákóczi út) költözik a házaspár, mert III. Róza, vagyis Laborfalvi unokája, akit a házaspár saját gyermekeként nevelt fel, Münchenbe megy festészetet tanulni. A Blaha Lujzától átvett 12 szobás lakás ekkor túl nagynak bizonyul. A Bródy Sándor utcai, első emeleti lakás 10 szobás, de a szobák jóval kisebbek, mint a Kerepesi úton voltak, így a bútorok elhelyezése nagy gondot okoz. Jókai íróasztala és könyvtára alig-alig fér el a dolgozószobában, így Jókai, aki rendszerint fel s alá sétálva a szobában gondolkodott, csak a mellékszalonban tudott járkálni. Jókai kedvenc szürke macskája ide is követi őt.

1886-ban III. Róza kétévi távollét után hazalátogat. A család Füreden és a Svábhegyen tölti a nyarat. A svábhegyi ház telkét Jókai Mór első nagy sikerének, az Egy magyar nábobnak köszönhette. Ennek honoráriumából vásárolta meg 1853-ban a telket, amelyre a ház után gazdasági épületeket is építtetett. A svábhegyen gazdálkodik, rózsái, gyümölcsöse, szőlőültetvénye "mintagazdaságnak" számít. Jókai nem egyszerűen hobbikertész: 1896-ban jelent meg a Kertgazdászati jegyzetek című könyve, amely többek között azokat a módszereket ismerteti, amelyekkel a különféle szőlőbetegségek ellen (pl. filoxéra) harcolt.

A balatonfüredi telket 1867-ben vásárolja meg a bencés rendtől, csupán néhány percnyire Blaha Lujza villájától, és 1870-re felépül a ma múzeumként működő Jókai-villa. A család így évente kétszer mindenképpen költözködött: tavasszal a Svábhegyre, szekerekkel, nyáron pedig Füredre, hasonló módon. (A 19. században a fürdőévad első felének lezárása volt július 26-án az Anna-bál.) Jókai inkább a Svábhegyet választja, mert innen el tudja látni szerkesztői munkáját, és csak időről-időre látogat le Füredre a családjához. A nyaralás egyik hozadéka azonban, hogy a legifjabb Róza megtudja: a "pápi" és a "mámi" nem az édesszülei, ahogyan korábban hitte. III. Róza "szerelemgyerek", anyja Laborfalvi Róza fiatalon elhunyt leánya, Kisróza, apja pedig Andrássy Gyula gróf. A drámai felismerés hatására Jókai "törvényesen" is örökbe fogadja III. Rózát. A nyári családi válság ugyan megnyugtató véget ér, ám novemberben Laborfalvi tüdőgyulladást kap, és Jókai kénytelen Rózát hazahívni Münchenből. Két hét múlva pedig, Huray doktor, a füredi fürdőorvos és családi jóbarát minden orvosi gondossága ellenére meghal Laborfalvi Róza.

Itt írja két (az utóbbi néhány évben egyre inkább felértékelt) regényét: A lőcsei fehér asszonyt és A kiskirályokat. Ez előbbi a képleírások (kép és szöveg viszonya), az utóbbi a márciusi forradalom szatirikus ábrázolása miatt lehet roppant érdekes a mai olvasó számára. Munkabírásáról és széles körű tájékozottságáról tanúskodik az az 1884-ben megjelenő történelem-tankönyv, amelyet Jókai a népiskolák számára írt (Magyarország története a népiskolák részére). A népiskoláknak szánt történelemkönyv nem azonos az író széles körben ismert és számos kiadást megélt népszerűsítő kötetével. A magyar nemzet története regényes rajzokban azért is vált a 19. század második felének egyik sikerkönyvévé az ismeretterjesztés területén, mert a képeket immár nem illusztrációként, hanem "közleményként", információs anyagként használta fel. A magyar könyvpiacon ez volt a korszak egyik legsikeresebb "hibrid médiuma".

Források

Róza Münchenbe való távozása után sehogy sem érezte magát jól a nagy lakásban, mert ez a lakás is jó nagy volt, itt is volt 12 szoba, nem oly nagy, mint a sárga házban, de azért elég kényelmes. Mégis mindig mondogatta, hogy ő itt nem marad, oly nagyon egyedül érzi magát, keressenek számára kisebb lakást, minek fizessenek 1600 forintot, mikor 1200-ért is kapnak jó lakást kettőjük számára. Bátyám biztatta, hogy nem is maguk számára kell a sok helyiség, de a sok remek bútornak. Róza néni régi diófaszekrénye, mely a hálószobájában volt, maga egy ház, lakni lehetne benne, meg a sok könyvtár és az emléktárgyak szekrénye, azoknak tartják a lakást, maguk kisebb helyen is elférnének. De néni semmiképp nem tágított, ő kisebb lakást kerestet. Úgy is lett.

[...]

A Sándor-utca 17. számú ház első emeletét bérelték ki. Itt is tíz szoba volt, de igen kicsinyek. Róza néni ismét elkezdett pakkolódni, egész télen rakosgatta holmijait, hogyha a költözködésre kerül a sor, hát a féltett és törékeny tárgyak védett helyen legyenek ládákban elrakva. Nekem ismét kijutott a csigák csomagolása, amit szintén jó előre el kellett kezdeni, így egész télen úgy nézett ki a lakás, mintha még aznap lenne a költözködés ideje. Ha vendég jött, azt kérdezte, hogy költözködő-félben vagyunk-e? Mire bátyám azt válaszolta, hogy:

‒ Igen bizony, de csak májusban.

‒ Hát akkor miért csomagolnak már most?

‒ Mert az én asszonyom maga rakja össze féltett holmijait, ahhoz ő nem ereszt semmiféle istenfiát, azt ő maga rakosgatja egyik helyről a másikra, és ha kifárad a csomagolásban és elfeledi, hogy mit hova tett, addig keresi, amíg megtalálja, és akkor ismét becsomagolja. Így idő kell, amíg ő mindenének felfedezi kellő ládáját és most egyedül is van, van ideje és azzal szórakozik.

[...]

Közeledett május, a hordozkodás ideje. Mindenki fázott attól a gondolattól, hogy azt a sok mindent ismét meg kell mozdítani a helyéről és útra tenni. Bátyám most is, mint minden hordozkodáskor elmondta:

‒ De már ez igazán az utolsó lakásom, innét már csak halva visznek el, én többé még a Herkópáternek sem hordozkodom. Nem vagyok én csiga, hogy keblemen a kenyerem, hátamon a házam és úgy vándoroljak. Ez az utolsó hordozkodás életemben.

[...]

Míg bátyám Fiuméban volt, átköltöztünk a Kerepesi úti lakásból a Sándor-utca 17. számú házba, de itt oly szürkék voltak a szobák, hogy alig fértek el a nagy bútorok, egyik a másik mellé szorult. Mikor bátyám hazajövet meglátja a kis szobákban egymás mellé rakott bútorokat, azt mondja:

‒ Na itt elmondhatjuk bátran, hogy kiszorít a bútor a szobából, mert itt még csak mozdulni sem lehet.

Bátyám íróasztalát és könyvtárát csak ép hogy betudtuk szorítani dolgozószobájába, úgyhogy a mellékszalonjában járkálhatott csak, ha gondolatait szőtte. A hálószoba is hosszú, keskeny szoba volt, a hálófülkében volt az ágy és bátyám mosdóasztala, a szoba első részében a nagy ruhásszekrény, amellett a toalett-asztal és azontúl egy díván, de ezzel úgy tele volt a szoba, hogy csak éppen el lehetett menni a bútorok mellett. Az állatok száma is megapadt, madár csak a feketerigó és a magános veréb volt meg, meg a Koko, aki az ebédlőben egész nap úgy visított, hogy a lakók szinte megszöktek a házból. Kutya is csak egy maradt meg, a Néró és egy szürke macska, ez bátyám kedvence volt.

Hegedüs Sándorné Jókay Jolán: Jókai és Laborfalvi Róza, Hegedüs Sándorné Jókai Jolán emlékiratai, 1927.

*

E látszólagos csendben, egyedül ülnek, esténkint a tücsök ciripelése mellett, csendes ebédlőjükben a Sándor utca 36. számú házban, melybe a Kerepesi útról költöztek, hol Jókai hangulatára nyomasztóan hatottak az elvonuló temetések; az asszony, mint a pók, szövi a maga finom munkáját, ezerszer is felemlegetve különböző alakban, hogy mi lesz a szegény kis Rózából, ha majd ők elmúlnak? Valamit tenni kellene érte. Férjhez nem megy soha. De ki is venné el? Neve sincs szegénykének. A művészetnek fog élni − de hát eltartja-e majd a művészet? Istenem, istenem, csak ez a nehéz kő ne volna a szívemen! Ez volt a rendes napi téma. A költő elérti, de határozataiban habozó. Az ő lelkét is nyomja ez a kő, de másfelé vannak kötelezettségei, mégpedig nemcsak az isten, de a törvény előtt is. Az 1850-iki szerződés a testvéreivel még mindig érvényben van. Jókai szívesen bizonyítaná be szeretetét Róza iránt, de miként határozza rá magát, ha ezzel szeretetlenséget s kötelesség-megszegést tanúsít Károly és Eszter gyerekeivel szemben? Különösen az Eszterre való gondolat tartja vissza. Eszter özvegy lett 1882-ben s Vály sógor éppen nem hagyott kincseket. Eszter, az igaz, nem kér és nem kíván semmit, Károly és leányai még kevésbé, de hát az írás megvan és azt nem lehet meg nem történtté tenni.

Sokat tűnődött ezeken álmatlan éjszakákon, anélkül, hogy valamit határozna. Bízta a megoldást az időre.

S az csakugyan meghozta. Róza 1886-ban két évi távollét után hazajött az öregeket meglátogatni. Pompásan telt el a nyár a Svábhegyen és Füreden, már éppen vissza kellett mennie a tanulmányait folytatni, mikor valami tapintatlan barátnéja felvilágosítá születése felől. Az okos Róza már mint gyermek is sejtett egyet-mást.

Sírva rontott be nagyanyjához, hogy tudni akarja a színvalót: "Ti nem vagytok az én szüleim".

Az öregasszony fölfedezve látván a féltve őrzött titkot, egy drámai jelenetben végre meglágyította a Jókai puha szívét, ki a szcéna hatása alatt rögtön intézkedett, hogy Rózát a törvényes formák között örökbe fogadják, ami szeptember folyamán 1886-ban simán és csendben meg is történt. Jókainé így kiáltott fel az okmány aláírásakor: "Most már boldogan halok meg!"

Róza másnap visszautazott Münchenbe, hogy onnan eltávozva, Párizsban töltsön még egy évet, hol Munkácsy Mihály irányítólag hathat további kiképzésére.

Hanem a sors másképp akarta. Alig volt Münchenben két hétig, mikor a Jókai sürgönye haladéktalanul hazaszólította: "Anyád tüdőgyulladásban fekszik, gyere haza."

Nyirkos, utálatos novemberi napon hűlt meg Jókainé. Valami jelentéktelen kelés támadt a hátán, vizes ruhával borogatta és így ment ki. Egész délután panaszkodott aztán, hogy nem jól érzi magát, este rázós hideg ágyba döntötte, de ez fel se tűnt, mert már akkor oly gyakran betegeskedett, hogy csak rövid időközökben volt ágyon kívül s minden kis bajában olyan türelmetlen tudott lenni, mintha a halállal vívódnék; orvost csak másnap híttak hozzá, aki tüdőgyulladást állapított meg. A baj komoly volt és Jókai többet nem távozott el betegágya mellől, csak pillanatokra dőlt le felöltözve éjjel a szomszéd szobák valamelyikében. Róza hazaérkezvén megosztotta vele az ápolást. Minden attól függött az orvosok szerint, hogy a gyulladás átmegy-e a tüdő másik szárnyára? November 16-án volt a krízis. Jókai gyakran bement szobájába e napon s a látogatók közül többen, akik aggódva utána leskelődtek, látták őt térden állva imádkozni, ahogy kisfiú korában imádkozott. A krízis mérlege jóra billent. A láz alább hagyott. "Betegünk meg van mentve", dicsekedtek az orvosok. Nagy volt az öröm a családban és csak most vették észre, mennyire ki van merülve Jókai az idegek túlfeszítése és a virrasztások miatt. Az orvos szigorúan megparancsolta, hogy ápolónőt fogadjanak és ők maguk pihenjenek éjjelenkint. A beteg egyre javult, 18-án este lázmentes lett, mosolyogva beszélgetett környezetével, tervezgetve egyet-mást, az orvosok másnap kijelentették, hogy holnap már el is hagyhatja az ágyat egy kis időre. Ez éjszakán csak egy ápolónő volt mellette, lesrófolt petróleumlámpa bágyadt fényénél ülve ágya fejénél. A beteg csendesen aludt szabályos lélegzettel, párnái közt. A családtagok, Jókai és Róza a szomszéd szobában pihentek. A síri csöndben, melyet csak a szél rohamai szakítottak félbe, amint megrázták a jégvirágos ablakokat és a kályhában dudorásztak, ott ül letapadozó szemhéjakkal az ápolónő, egyszerre fölpillant s rémülten látja a gyérvilágítású szobában, hogy Jókainé végig lépdel a szőnyegen különös halotti köntösbe öltözve, melynek uszálya a padlót söpri.

− Nagyságos asszony! − sikolt fel megriadva. −, Jaj mit tett a nagyságos asszony! Istenem istenem, mit tett!

A kiáltásra befutnak a mellékszobából Jókai és Róza is. Az ápolónő reszket mint a nyárfalevél, zavartan, halálra vált arccal bámul az ágyra.

− Mi baja? Mi az? Mi történt?

Az ápolónő nem bír a rémülettől szóhoz jutni: az ágyban nyugodtan alszik a beteg.

− Jaj − suttogja azután, a szögletbe vonva őket −, láttam a nagyságos asszonyt végiglépdelni a szobán halotti köntösben s amint rákiáltok, veszem észre, hogy mozdulatlanul alszik mellettem. Vízió volt. A nagyságos asszony, tessék nekem elhinni, meg fog halni.

Jókai roppant haragudott az ápolónőre, aki bolondokat álmodik, de azért hitt egy kicsit, babonás volt, többé le nem feküdt és nyugtalankodva hússzor is bejött a szobába az éjen át. Az ápolónőnek csakugyan igaza lett, Jókainét, mikor már minden veszélyen túl látszott lenni, szélhűdés érte a hátgerincén és november 20-án hajnalban 4 órakor meghalt.

Jókait teljesen összetörte ez a katasztrófa. Szinte hihetetlen volt, mennyire egyedül érezte magát a világban ez asszony nélkül, aki vezetője, kínzója és gondviselése volt egy személyben. A hosszú megszokás okozta a nagy hiányt, s jósága, hálája utólag kezdte fölékesíteni olyan tulajdonokkal is, amelyekkel nem bírt.

Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora (22. fejezet: Az, aki a kaszával jár és az, aki a nyíllal)

*

Éppen azon a napon, amelyen megbetegedett, kezdtem hozzá egy új munkához, melyből az első kötet elkészítését ez év végéig megígértem a kiadónak, Ráth Mórnak.

Nem regény ez; hőse nem regényalak, hanem a való élet és az igaz szabadság utáni vágy csodatetteinek hőse, Benyovszky Móric. [Jókai Mór, Gróf Benyovszky Móric életrajza, saját emlékiratai és útleírásai (1888-91)]

[...]

Ehhez a munkához kezdtem hozzá november hatodikán. Szomorú dátuma lett egész életemnek.

Ettől kezdve tizennégy napig nem volt rám nézve se éjjel, se nappal. A nappal is olyan sötét volt, az éjjel is olyan álmatlan. Egész nap utaztam: az íróasztalomtól a betegem ágyáig és onnan vissza. Pihentem, mikor dolgoztam. Nehéz, fejtörő munkát. Számláltam, hány lap van már meg? hány van még hátra? aztán ismét amoda vissza: számlálni, hány érütés, hány lélekzetvétel egy perc alatt? Aztán megint újra kezdődik a futás. Az a futópokróc ott van a szobában végig, de sok mérföldnyi útról beszélhetne, ha tudna! Teltek az alkonyatlan napok, a virradatlan éjszakák. Szaporodtak a megírott lapok az íróasztalomon. Tízszer is levetettem magamat a pamlagra, de mi a szememre jött, az nem volt álom, csak kínzó kábulat. Fölkergetett az a rém! Nem is gondoltam az evésre. Egy kanál leves délben, este, időnkint egy gyűszűnyi konyak tartotta fenn a testemet. Hanem a lelkem nem volt kifáradva. Pedig én azt akartam, hagyjon elnyugodnom. A tizennegyedik napon este a tizenhetedik ívet írtam a munkából.

[...]

Egyszer aztán közbejött egy örömnap! A válság napja. A baj jobbra fordult. A veszélyes lob egyszerre elmúlt, a láz megszűnt, a tüdő felszabadult. Az orvosok üdvözölték a beteget, nekem azt mondták, csoda történt. Ezen a napon tudtam vacsorálni. A lélek megadta magát, nem harcolt ellenem többé. Elálmosodtam. Mindenki azt mondá, hogy jó lesz lefeküdnöm, ma nyugalmas éjszaka következik. Huray is hazament. Én azonban be akartam fejezni azt a tizenhetedik ívet, s vacsora után leültem ismét dolgozni. Hanem már ekkor az anyagé volt a hatalom. Egyszer csak lehúzott a fejem az íróasztalomra, a toll kiesett a kezemből, az utolsó szó ez volt "azonnal". És most negyven nap után, mikor újra előveszem a félbenhagyott munkámat, még mindig ez az utolsó szó benne "azonnal", és én nézem a félbenszakadt sort, és töröm rajta a lelkemet, mi következik e szó után!

Éjfél után két órakor ébresztettek fel azzal a szóval hogy a "végek vége" előtt állunk. A halál angyala hív. Így végezte az Úr! Őrangyalomnak vissza kell térni az égbe. Pedig valóban meg volt gyógyulva nagy veszélyes bajából. Az ő hatalmas tüdeje, melynek minden hangjára most is emlékszem: legyőzte a cudar halált, azt a fojtogató rémet, s akkor küldött le neki az Úr egy szebb halált. Megölte a szíve, hirtelen, gyorsan, fájdalom nélkül. Az az ő "jó szíve", amely soha nem vétett senkinek, hogy tudott oly rossz szív lenni! Mikor átmentem a szobájába, egészen nyugodt volt, azt mondta, hogy semmi fájdalmat nem érez, több gyertyát kért gyújtani, mert sötét van, s kért, hogy a ruháit készítsem oda, mert fel akar kelni. És aztán nézett rám azokkal a nagy fekete, mindent mondó szemeivel, hogy én ahhoz hasonló sötétséget nem tudok álmodni. A túlvilág volt abban. Ő már látott abban, de ajkai nem mondták el, mit? Dr. Huray ott volt ágya mellett: éjfélkor nyugtalanságtól, előérzettől ösztönözve, visszajött. Nem segíthetett rajta többé.

Az érverés sebes volt, de alig érezhető. Kezemben tartott keze jéghideg.

Aztán szép csendesen elaludt, egy jajszó, egy sóhajtás nélkül - örökre.

Olyan szép halál volt, hogy meg kellett szeretni.

Jókai Mór: Utazás egy sírdomb körül, 1887

Képek