Múzeum körút, Unger-Schmied- átjáróház

1860 őszén, a Magyar utcai ház eladása után költözik a művészházaspár az Unger−Schmied-átjáróházba, az un. "durchhaus"-ba. Házasságuk első két évtizedét ezen a környéken töltötték. Első közös otthonuk a Kossuth Lajos utca (egykor: Hatvani utca) 7. szám alatt volt, a Szép utca sarkán álló épületet a rendszerváltáskor lebontották. 1851 és 1853 között Szűcs Lajosné házának utcai frontján lakták a ház teljes második emeletét, ezután költöztek a mai Astoria Szálló helyén álló Kölber-házba (ahol annak idején Petőfi is lakott Vahotéknál), majd amikor Kölber, a háztulajdonos megemelte a lakbért, a mai Reáltanoda (egykor: Zöldkert) utcai Nyíri-házba költöztek, ahol a Magyar utcai ház megvásárlásáig laktak.

Az udvaron ma is látható a fatuskókból készült úttest, ami a szekerek, kocsik, lovak áthaladásakor egyfajta "hangtompítóként", zajcsillapítóként működött. A ház a nevét a tulajdonosról kapta (az apa kovácsmestersége után, aki a kovácsmesterségből szerzett jövedelméből építtette a hatalmas bérházat). Az első emeleti (a lift előtti korban ez számított az "elegáns" és drágább lakásnak a házakban) lakást a háztulajdonos lakta, Jókaiék a második emeleti lakást bérelték, jövedelmeikhez mérten drágán, 700 forintért, ekkoriban negyedéves volt a házbér. Összehasonlításul: pár évvel korábban Jókai 2500 forintért vette a svábhegyi telket. Két szoba nézett a botanikus kertre, az egyik Jókai, a másik Laborfalvi szobája. Kisróza szobája a télikertből nyílt, ennek ablaksora látható az udvarból. (Kisróza Laborfalvi Róza leánya, apja Lendvay Márton, a híres színész volt.) A Múzeum körútról belépve látható az a márvány lépcsősor, amelyet a család használt, a Magyar utca felől pedig a cselédlépcsők. A lakás többi helyisége a Magyar utcára nézett. Laborfalvi, aki a korszak első számú tragikája, itthon tartotta a jelmezeit, ezek külön szobát foglaltak el.

A nagyregények közül itt született a Politikai divatok (1862), Az új földesúr (1862), a Mire megvénülünk (1865). Szintén itt íródtak többek között a Milyenek a nők? és a Milyenek a férfiak? című elbeszéléskötetek novellái. Lapszerkesztőként is tevékeny, de a Vasárnapi Újság (a leghosszabb életű és legszínvonalasabb magyar néplap), az első magyar élclap, az Üstökös, és Jókai saját politikai napilapja, A Hon szerkesztése mellett rendszeresen írt is ezekbe a lapokba. A Vasárnapi Újság és az Üstökös hasábjain a "magyar humor megteremtője" (ahogyan Tompa nevezte Jókait) kezdi el összegyűjteni a magyar anekdotakincset. 1860-ban A magyar néphumorról címmel tartotta akadémiai székfoglalóját, 1867-ben pedig megjelenik az anekdotagyűjtés eredményeként A magyar nép adomái. Jókai nemcsak az anekdotákat gyűjtötte, de népmeséket is.

Források

[...] a Hotel Jókait, melyre oly büszke volt, alig ötnegyed éves bennlakás után eladta s a fennebb már említett Schmied-Unger féle átjáróba -avagy pesti nyelven: Durchhaus-ba! - költözött. Ennek a mind a mai napig álló tekintélyes épületnek egyik kapuja a Magyar utcára a másik az Országúton a botanikuskertnek nevezett puszta területre nyílt, mely a vándorló állatseregek jó tanyája volt. (A mai Egyetem Múzeum körúti palotáinak telke.)

A művészházaspár a második emeleten a híréhez, de éppen nem a jövedelméhez mért öt szobáért Dárius kincsét, 700 forintot fizetett, hogy a sikereik fényében sütkérezzenek

Hatvani Lajos: Házak és asszonyok. Jókai Mór lakásregénye

*

A "Hotel Jókai" gazdát cserélt. Móric bátyámék átköltöztek a Szűcs Lajosné néni háza szomszédságában lévő Schmied−Unger-ház második emeletére. Az első emeletet a háziúr lakta, kinek neve elé azért került a Schmied jelző, mivel apja kovácsmesterségével szerezte össze azt a nagy gazdagságot, melyet csaknem remeteéletet élő fia egyre gyarapított. Nagy átjáróház volt ez a Schmied−Unger-ház, szemben az úgynevezett "Botanikus kert"-tel, amely voltaképpen csak egy nagy puszta terület volt, jó tanyája a vándorló állatseregleteknek, s később fényképészeti helyiség is volt rajta. Móric bátyámék hét szobát bírtak a második emeleten, melyek közül kettőnek az ablakai a Botanikus kertre néztek, a többi udvari szoba volt. Ugyanezen emelet másik lakásába pedig Szigligetiék költöztek be. Így még jobban együtt volt a két család, mint a Jókai-házban, mert itt lépcsőt sem kellett járni Szigligetinének, hogy felkereshesse Jókainét a nap minden órájában. A Schmied−Unger-házban kis Róza hálószobája egy télikertnek berendezett széles folyosóról kapta csak világítását, s így ott bizony a ködös novemberi délutánban olyan gyér világítás volt, hogy midőn ezen a helyiségen át Róza nénihez be akartam menni, nem vettem észre a szoba mélyén lévő ágy felbontott voltát, annál kevésbé azt, hogy benne valaki fekszik.

Váli Mari: Emlékeim Jókai Mórról

*

Ez őszön[1] eladta Móric bácsi a Magyar-utcai házat és ugyancsak a Magyar-utcában lévő Schmidt‒Unger-házban a II. emeleten fogadott lakást. Most is emlékezem, mennyit emlegették, hogy mily drága. 700 frt az évi bér, de volt 5 szoba, kettő az akkori Országútra, (most Múzeum-körút), három az udvarra. Igen szép lakás volt, tágas szobák, az egyik utcai szoba Móric bácsié volt, a másik Róza nénié. Róza néni szobájából nyílt az alkoven és abból a mi szobánk. (...) Szigligetiék is odaköltöztek a Schmidt‒Unger-házba, ugyancsak a II. emeletre. Szigligeti néni minden délután átjött Róza nénihez, ha Róza néni nem játszott, elbeszélgettek együtt és ha valami varrni való volt, Szigligetiné mindig segített, mert ő igen szépen tudott szabni és varrni.

*

Ekkor már[2] a Schmidt‒Unger házban laktunk, Móric bácsi szobája Róza nénié mellett volt, bátyám dolgozószobája mellett volt egy udvari szoba, ott volt egy ágy édesapám számára, ha Pestre jött és ugyancsak abban a szobában voltak Róza néni színpadi ruhaszekrényei. A főlépcsőre is ebből a szobából nyílott az ajtó, a csengetést csak Móric bácsi hallotta, mert a cselédségnek a Magyar-utcára volt a szobája. Móric bácsi nem szerette, ha őt dolgozás közben bárki is háborgatta. Mikor a reggeli után bement dolgozószobájába, mindig meghagyta:

.‒ Azután semmiféle élő lény be ne merjen jönni hozzám, ha dolgozom, ha pedig valaki keres, akinek fontos beszéde van velem, küldjétek a főlépcsőre, majd azzal elbánok.

Napközben nem is mertünk bemenni hozzá, csak ha az ebéd tálalva volt, kopogtunk ajtaján és ő kikiáltott:

‒ No mi az?

‒ Tessék ebédelni!

‒ Jól van jól, csak hadd hűljön a leves!

Sokszor háromszor is kopogtunk, míg végre azzal csaltuk ki, hogy már elhűlt a leves. Az idegen embereket pedig küldtük a főlépcsőre. Ha ott csengettek, mindig ő maga nyitott ajtót, de csak akkor, ha nem volt éppen szó a tollában. Ha pedig olyasvalakinek nyitott ajtót, aki azt kérdezte:

.‒ Itthon van-e Jókai úr? ‒ akkor a következő társalgás fejlődött ki:

‒ Nincs itthon.

‒ Hát hol van?

‒ Elutazott.

‒ És mikor jön haza?

‒ Azzal nem szolgálhatok.

‒ Ugyan kérem, megbízhatok önben? Régen lakik a családnál?

‒ Elég régen és eléggé bíznak bennem.

‒ Úgy kérem, legyen szíves megmondani, hogy N. N. itt volt, nagyon szeretett volna Jókaival beszélni valami fontos ügyben.

Azzal szépen bezárta bátyám az ajtót és jól mulatott, hogy őt nem ösmerték fel.

‒ Most az egyszer én fogtam ki rajtuk.

*

Bátyám szobáját csak akkor lehetett takarítani, mikor ő megengedte, szobája ajtaja mindig zárva volt, nehogy valaki meg találjon egy könyvet vagy egy írást mozdítani, vagy arról a helyről odább tenni, mint ahová ő tette. Íróasztala körül a föld tele volt könyvekkel, azok azért voltak körülrakva, hogy minden kéznél legyen. Ha kértük, hogy engedje már a port letörülni íróasztaláról, az volt a válasz:

‒ Nehogy valaki azt a bátorságot vegye magának, hogy az én asztalomhoz nyúljon, mert az menten halál fia lesz!

‒ Nem bántunk mi semmit, csak le akarjuk törölni a port.

‒ Úgy jó az, ha poros.

Különben nem érezte jól magát mellette és nem találta meg azt, amire szüksége volt. Ha elment hazulról, szobája ajtaját mindig bezárta és a kulcsot magához vette.

Hegedüs Sándorné Jókay Jolán: Jókai és Laborfalvi Róza. Hegedüs Sándorné Jókai Jolán emlékiratai, 1927

[1] 1860

[2] 1864

Képek